Szamárkóró

Miért van az benne az ember természetébe,
Hogy azt bántja meg, akit nem kéne?!

Korom szürke kórója vagyok,
Épp, hogy ki nem száradok,
De ha valaki mégis meglocsolna,
Teheti, csak kissé véres lesz az ujja.
Más viszont, ha kaszával ront nekem,
Semmi baja, mert el nem érhetem.

Gyászmise a hollótól

A nap lemegy és felkel,
Akkor is, ha döglötten fekszel.
Semmi sem lesz más
Csak ennyivel több levegő marad.
Elszáll a harag,
Eláll a szavad,
Engedd el magad!
Most megteheted
Mikor már az álmok helyett
Csak a felhőket kergeted.
A Hold elsápad,
A nap megvakul,
A csillag vízbe hull,
Ahogy tested kifakul,
De lelked nem bosszúl, nem vadul,
Csak mosolyog kajánul.

Üvegfal

Mint akváriumban a hal,
Úgy vesz körül az üvegfal,
Melybe örökre bezárod magad.
A gondolat megragad.
Hiába törné az élet ezernyi árnya,
Mint mikor libben a pillangó szárnya
Semmi sem juthat be alá,
Hisz jól megerősítetted falát.
Csak, ha egy jól tervezett ostromban
Hirtelen összeroppan,
Vagy ha a közelben melegség árad
Enyhül keménysége az üveg burkának.
Néha, mikor olvadozni látszik,
Egyszerre elfogja a pánik: Új! Változás!
Vérében a tiltakozás.
Majd lassan az üveg kihűl
Vizében rendületlenül úszik a szerencsétlen,
Mert tudja, hogy sosem szabadul,
Bár az üveg másik oldalát az óceán csapkodja vadul.

Lázadás

Hagyjatok elmenni!
Hagyjatok kitörni!
Be vagyok zárva,
De nem tudok betörni.

Egyszer úgyis kiszabadulok,
És őrült iramban
A Föld pereméig futok
Egyes-egymagamban.

Adjatok szeretést!
De adjatok szárnyakat!
Itt engem már úgyis
Eleget láttanak.

Elmúltak az évek,
És e fészek már börtön,
Mégegyszer könyörgöm,
Hagyjatok kitörnöm!