Börzsönyvidéki szél

Éjjel hozza a síkság üzenetét.
Ma is ugyanúgy mint rég.
Talán benne van kelet illata
amit érzett a tatár kán lova
és ami a honfoglalók haját
meg a török zászlókat cibálta… odaát
a lét túlsó partján a katonák
és az anyák, a csecsemők a csöndben
fekszenek megfoghatatlan förgetegben
hát fúj a szél, meleg tavaszi szél
„kinemmondott” érzelmekről beszél
s a hűvös őszi fuvallat keze
levéllel hinti sírunkat tele.
Fúj egy szél, Zúgását hallod
„honnan jő és hová megyen…”
Hol született és hol fog meghalni
tengerparton, vagy Csóványoshegyen?
A pillanatok jöttek-mentek
tekinteted úgy elsuhant.
Most szélcsend van és egyre hallom
halk, szelíd, kedves hangodat.
 

Kárpátalja

Most reggel másként süt a Nap
és máshonnan fúj itt a szél,
de az ősz itt is nyárias
milyen lehet a tél?

Kisebbek itt a tehenek
csönd van és sok a kecske
hatalmas birkanyáj legel,
sokáig harangoznak este.

Másmilyenek az emberek
és sokfélék nagyon,
a vonat túl lassan döcög
tengeri zöldell vastagon.

És egyformák az emberek
hát olyanok, mint máshol,
mert egyformák a jó magyar szívek
itt is, közel és távol.
 

Dalszöveg muzsikus barátomnak

Szeretlek, mint a patakot,
abban is szemedet látom,
tied vagyok, ó, mindenem
túl életen és halálon.
Mutassuk meg, hogy-lehet élni
igaz hűségben sose félni.

Szeretlek, mint a jegenyét
mely mindig fölfelé mutat,
látod, e zavaros tájban
sokszor elvesztjük az utat.
Mutassuk meg, hogy-lehet élni
igaz hűségben sose félni.

Várlak, mint kínzott a békét,
vágylak, mint sivatag esőt,
fogadj el, gazdag a szívem.
Ha rádnézek, te adsz erőt.
Mutassuk meg, hogy-lehet élni,
igaz jóságban sose félni.
 

„Visszanéztem félutambul”
/sorozat/
„Elindultam szép hazámbul…” dallamra

Nagyszerűség árnyékában
mondhatatlan magasságban
visszanéztem félutambul
szememből a könny kicsordul.

De ez a könny nem sós, édes,
a fájdalmad nyereséges.
Félutaink összerakva
véletlen, vagy készakarva

egész úttá forrnak össze
megyünk kevésből a többe,
száraz síkról nagy hegységbe
magas csúcsról hajnal-szélbe.
 

A Duna

Este van. Kertünkben állva
fekete Dunára révedek,
ilyenkor, estékalján, alkonyatkor
feketék lesznek a fénylő vizek.

Homály van már a hegyek alján,
de nyugaton kelet-színű az ég.
Keleten már csak füstfelhő van,
a város, a gyárak, hol minden megég…

Közelről néznénk, forgók alján
hörögnek halott szerelmeink,
ki tudja, mit zúg, lehajtott füllel
hallod ősidők hangjait.

Feketén folyt az évmilliós nagypatak.
Megy szüntelen, mint életünk rohan
viszi a bánatot, a történelmet
de reggel újra csillog boldogan.
 

Testem ha nyugszik

Testem majd nyugszik anyag alatt
csak csont marad, az is egy időre,
néma leszek, mint nyugvó szél
a patak szélén elterülve.

Bár szerettem volna fiatal maradni
déli szél és női kéz simogatását
a napfény alatt szótlanul élvezni
de hallom már elmúlását, rohanását

rajtam kívül és fölül álló erőknek,
ó, hadd maradjon bennem még a régi
erő, ami belülről jön és égi,
bennem folyt össze az új és a régi

élni fogok, nem agyag alatt
nem belőlem nyíló vadvirágokon,
a feltámadott végigsimít egykor
gazos, behorpadt síromon.
 

Mikor a jégcsapok sírnak

Nézd, hogy sírnak a jégcsapok,
nekik a meleg haláluk,
így van az ember, neki az értékei
néha teher és halál-lyuk.

De mi nem eshetünk bele.
Mi magasságra vágyunk.
Naponta nőnek tollaink
de szárnyunkat levágjuk.

Így hát a sárba ballagunk,
sehogyse tudunk szállni,
majd rozzant szárnnyal néhanap
mégiscsak meg kell állni.

És akkor, mikor nem gondoltad
jön egy barát, barátnő, testvér,
kihúz egy tollat önmagából,
a toll tövén a veled-egy-vér.
 

Üres az utca

A nagytemplom apró fecskéi
csirrognak, hangosan, élesen,
nyakkendő szorul a turistán
ezüst póráz a véreben.

Hatalmas dübörgéssel zúgnak
az ormótlan kamionok,
valami hiányérzet szorít
sokak közt egyedül vagyok.

Sűrű sorokban hömpölyögnek
a sietős járókelők
- mégis hiányos lett az utca.
A megjövők, az elmenők

bolti vásárlók, piac népe
mindenki arca idegen,
üres az utca, üres a térség
valami hiányzik nekem.

Minden a régi és mégis minden
üres lett és lettem belül.
Üres az utca, csak te tudnád
betölteni azt, egyedül.
 

Arany középút

Csak annyit lopj
mi belefér zsebedbe,
mert a többlet
az kipotyog.
Csak annyit hazudj
amit megjegyezhetsz,
mert fülönfognak
majd a holnapok.
 

Bukás

Hazugság volt
az egész életünk
pedig mindig
az igazságra vágytunk.
Igazul éltünk
hazudtak nekünk,
ártatlanként ez lett
dupla halálunk.
 

Karrier

Mindenki elkövet
kis, nagy hibákat.
Vannak, akiknek ezért
meg nem bocsátanak.
Vannak, akiknek ezt
nem veszik észre,
s akadnak, akiket
ezért dicsőítenek!
 
 

Magyar Nagypéntek

Már öregedő fejjel állok a tavaszban
nem is tudom, hogy szállt el hirtelen
a lassan jövő nyár, az ősz, csendes tél,
lassan telő, hirtelen múló életem.

Még sose nézett rám ilyen szeretettel
a Megfeszített… most éreztem Őt…
megláttam vérén az atyáknak vétkét
a tavaszt, a munkát, művészeteket, a nőt,

anyáinkat, Mária Magdalénát,
évezredek során elhunyt sok katonát,
a magyar történelem vértanúságát
és síkságainkon rengő gabonát.

Virágok voltak körülötte, Jézus-szív szirmok,
s nagyanyám tulipánjai
kéknefelejcsek, amik fogják egykor
behorpadt síromat díszíteni.

Benne van, magára vette, keresztre vitte
egész elrontott életünk,
amit mi rontottunk el, s mit mások,
-nekünk nem lehet „végzetünk”.
 

Vasárnap a kocsmában
 

Valahol csecsemők kacagtak
valahol egy vonat fütyült,
de mindezt egyik se hallotta,
kit érdekelt ez közölük?

Mind túlharsogták önmagukat
mindnyájan tudtak játszani.
„Barátot” játszottak és „fontost”
majd összeesett valaki.

Összeesett mindnyájuk kedve.
Minek a mámor, vigalom…
olyan egyedül van az ember
baráti kör: üres malom,

ricsajt őröl és hülye pózok
alantas pletykák pörgetik,
a társaság: a sok magányos
egyenként egymást megvetik.

A szél bevágott asztalukra,
kutya vonyított valahol,
harangoztak a fagyos szívek
játszott a füst s az alkohol.
 

Telihold Diósjenőn

Éjféltájt már kukorékolnak a kakasok,
halkan susmorog a holnapi szél,
az óratorony kifeszített drótjai húrján
sok jóllakott denevérnek zenél.

Teliszájjal vigyorogva vidáman néz a Hold
betelve a látvánnyal, ezüst nyál
csordogál belőle súlytalanul a patakba
kiben öntudatlan úszik a nyár.

Égbevesző jegenyék közt tündérek táncolnak,
a pincesor mellett agyagbarlang,
ördöngös sóhajtozik ott mélyen.
Őrző angyalaik mosolyogva nézik:
ifjúságunk virág lett az égen.

Ha majd megyek…
Üres kézzel kell elmenni.
Állni döntőbírám elé.
Nincsen kalász, mit én arattam
amit nyújthatnék őfelé.

Hogyan állok majd teelőtted
számot adni, nagy-jó-uram,
nincs senki már, kit szerethetnénk
nekem a Semmi az utam.

Csak teljes szívvel lehet menni…
Ő majd fogja a szívemet
ami tele volt szeretettel
s megsimogatja kezemet.
 

A fa

Nem volt már semmi vagyona,
haszonélvezet… mondták,
idegen lett saját tanya
a szerszámokat mind elhordták.

Mikor az egészség is elment
Kiment a jegenye alá,
ki őrizte a házat, férjet,
mindenkit. Tán már nincs tovább.

Háborúk, vészek, kulák-lista rend
homokot szór az őszi szél.
A vén jegenye mindent látott
és még most is keményen él.

Templomtorony volt, messzi a város.
Éjjeliőr volt fényes hajnalig
őrözte a vidék nyugalmát
mosolyogta kakasok szavait.

Villámot fogott föl egyszer.
Azóta bal vállára béna, száraz.
Az öregasszony imádkozott és látta
a fa újra ég felé ágaz
 

A Golgotán

A baloldali lator végleg
megmakacsolta magát.
Már végképp nem érdekelte semmi
az se, mi lesz „odaát”
nincs odaát, gondolta,
csak semmi,
ha kínok között kell elmenni
legalább most kemény legyek.
Ne röhögjenek az emberek.

Nem… majd tán bocsánatot kérek
álom-királytól, úgy hörög, mint én.
Sose lesz úr e leköpött alak
ezen a véres földtekén.
Atyjához kiáltoz a gyáva…
Bezzeg én nem könyörgök.
Tudom, dögtemetőre dobnak,
nem is jutnak reám göröngyök.

És mégis-mégis félszemmel elnézem
ez mintha tudná igazát,
ő valahogy biztos benne
hogy Atyja várja… odaát.