Utol akarom érni legalább a kavicsokat Zsuzsi hasán

Indulni kéne
Utol akarom érni
A gömbölyödő vágyakat

Meg kell hogy ments
A szemed sarkában füstölgő
Dobszólóktól
Egyszer majd lefényképezem
Melleid porosodó akkordjait

A kavicsok hasadon
Szeretik-e a szédülő könnycseppeket
Nem hiszem hogy
Szobrot faragnál pillantásom
Mintáiból

Egy idő óta
Tébolyultak az elszórt percek
Homlokodon fényesen
Reszketnek csókjaim nyomai
Őrülten fájnak szárnyaim

Mert indulni kéne
Utol akarom érni
A gömbölyödő vágyakat
Vagy legalább
A kavicsokat hasadon
 

Szabad, bánatos végtelen

Szabadulásom talán a rakenroll,
De egyre szilánkosabbak már a
Nyugtalan szeptimek - pedig csak
Ülök, s némán viselem a kétkedő
Lárma zavaros creschendoit...
Feszül magányom, lányok kalapjai
Között hentereg a mérgezett holnap -
Elcseszett basszus szólamként
Zeng minden hálás percem -
Formátlan voltam, káosszá lettem...

Melinda mögött a kanyarban
Baktatnak tákolmány ünnepeim –
Száradó vér a vágyak ablakán,
Ártatlannak hittem a libabőrös
Árnyakat – a kis tündér nem is
Részeg, csak fáradt! – hülyítem
Magam, s a sírás kerülget...

Jellegzetes szagú major-akkordok
Csendjét miért törik meg a dúskeblű
Angyalok? Miért nem fogad magába
Végre a szabad, bánatos végtelen?
 

Pöfetegleves

Monte Carlo fényeit emlegetted...
Falud épp csak lélegzik,
Szuszog nagyon, vár minden éjjel -
Ha hazajutsz teszel a tűzre?

Rulett asztalokon laza-fröccsök,
A tét a házad meg a kert,
Szétrobbantak a pöfetegek, tudom,
Félkarú rablók kattognak az udvaron...

Kócos, szemüveges gép
Minden reggel okád egy verssort –
Lassan világra jön a szerelem –
Nyöszörgésed alig hallható.

Szóval pöfeteglevest ebédelsz ma,
Magadba rekedve, összeszorulva,
Majd este, Monte Carlo fényei közt
Meztelenül kóvályogsz...
 

Olajos mamuszok, munkásköpenyek

Az élet elsózva szép de
a vágány mellett kérem vigyázzanak
mikor rozsdás óramutatók
húgymeleg söröket bontanak
harsány meztelenkedésbe fullad a nyár

elapróztam magam
hevített zsírral kenegetek minden sebet
tányéromban az alkony
sárguló fényképek közt keresgél
elvesztél

Rohadó gyümölcs eltévedt fán
a csókok nélküli élet
szétrepedt blúzaid kérdezgetem
hazatalálok-e még
benned rekedt magányom

gusztustalan slágerek közt
keresem melltartóid illatát
de csak olajos mamuszokat
és munkásköpenyeket találok.
 

Mire összeszerelem magányom
(a „Krisztina emlékkönyve” ciklusból)

Titokban üldözöm magam
Kavicsos gyalogutakon -
Panaszkodni Krisztinának?
Halk morajlás lenne csak
Ha vízparton énekelnék.

Az ég kamasz arca
Nem találja helyét,
Verekszik, fogakat tör,
Zúz halomra csontokat,
Míg Krisztina megszökik,
S álmodni tér
A hajnal sátra alatt.

Mire összeszerelem
A félig holt kerékpárt
S visszapillantó tükör
Magányom,
Elillan-e kibelezett
Gyermekségem,
Krisztina-lelkem,
Emberségem?
 

Megállni félúton

Megállnak félúton a viharhajú válaszok
És nincsenek jó szavak ehhez a vershez
Minden mögé szorul a valóság véraláfutásos
Tenyere nincsenek szép gondolatok sebes
Szemeinkben vándorolnak a percek
Béklyókkal lábukon megállnak félúton
A viharhajú válaszok de azért átvészeljük
Az apró koccanásokat amik érik reggeleink
Borzas szakállú mozdulataink hasítékok
Százait vágják körülöttünk rajzanak a sápadt
Méhek csak vánszorgunk fel a lépcsőkön
És megállunk félúton a magaslatok nem
Nekünk valók viharhajú válaszok zokszavak
Nélkül megérkeznek lábaink elé
Pihenjünk hát egy kicsit
 

Pörgés

A nagy szellőztetések ideje lejárt.
Mutatóujjam remeg a ravaszon,
S a végtelen csikorgást is…
Nos… már rég szétfürödtem.

Körülbelül huszonhárom éve pörgök,
Gondosan összehajtogatva, párnák közt -
Félkészen, „Csökkent minőségű árú”
Címkével seggemen,
Megrontva, vaníliás krémtúró helyett
Reggelizve Rolling Stones-t,
Iskolaköpenyeket foltozó
Könnycseppekkel áldva,
Gyomorrontásra, parafinra és
Végbélkúpra várva – bepisálva.

Pörgök, ki tudja meddig(?)
Lüktet az unalom, de még ropogós
A kenyér, zsírosak a kanalak –
Allergiám határtalan, de a nagy
Pörgésben halványan látható lesz
Jelenlétem – úgy érzem.

Pörgök – árvulok fokozatosan,
Előbb csak kicsit fájt, majd most utóbb
Egyre forróbb a hasítás, szívtől felfelé
- lassan, kimérten - talán bénulok is…
Mindegy.
Pörögni tudnék én félholtan is,
Értelme (?) Csak így lenne (!) – összefolynék
Mint homály-szemben a vér,
Vörös festék viaszkos vásznon –
Röhögnék tán a hullarészeg halálon...