Szávai Attila Milyen érzés lehetett megszületnem? Nem emlékszem. A pillanat élményéből és fontosságából, az ünnepélyes nap emberi illatán túl csak néhány adat emlékeztet az eseményre. Számok és betűk, amolyan igazán emberiek. Ahogyan a termőföld is csak egy adathalmaz, amelyet a hivatal dolgozója délben lustán a fiókba helyez. Nem rémlik semmi a földi létem első perceiből. Világra jöttünk – mondják könnyelműen, pedig mindig is itt voltunk, sejtekben és atomokban. A földben, a vízben és a levegőben. Olyasmi lehetett a születés élménye, mint mikor a katona, a bátor, büszke harcos ziláltan, kábultan hazatér a frontról. A frontról, ami életének szerves részévé vált a hosszú évek során, tökéletesen összenőttek. Ősi, titkos parancstól vezérelve cselekedett végtelennek tetsző időn át. Egyik sem létezhet a másik nélkül a háború sáros, vérző éveiben. Aztán villámcsapásszerűen támad a nyugalom, a biztonság, család, szeretet, minden, ami az élet. Ezt évekbe kerül igazán megszokni. Hasonló változást él meg a csecsemő is, azzal a különbséggel, hogy az ő málháját placentának nevezik. Első tüsszentése a legüdébb a világon. Ekkor még a csillagok porából szippant utoljára, az anyaméh homályában, süket csendben, néma univerzumban. Ekkor a legőszintébb az anyaghoz, melyből készíttetett, évmilliós tervrajzok alapján, szédítő tökéletességgel. Rendszerint húsz-harminc év telik el zajban és vakító fényben, mire megszokja a csecsemő ezt a világot. Majd feleszmél. Ragyogj!Inkább ragyogj te is
Egy képzelet, mely határtalan,
Most aludj kedves, én őrzöm az álmod
Világok legyenek szépek vagy mások,
Egy névtelen vörös tigris Széltől tépett fák sóhajától feszült
levegőn
Üvöltve hívlak elő emlékeim felszínéről,
Egy névtelen vörös tigris
A drog Műanyagtól táncoltok műanyag zenére
Az élet zongorája A szánalom fekete felhőjéből
Az erkölcs megvetette halálos ágyát.
Okosan buta állat az ember,
Furcsa egy nap Egész nap olyan vagyok, mint egy öreg
medve,
Felsír egy öreg zongora, hisz bluest
játszanak rajta,
Rohan az idő, és megint itt vagyok,
Nem akarok meghalni… Az imént együtt hallgattuk
Hallgattam egy kicsit,
Két kerék közé szorított ménes
Vér ízű szerelembuborék
Ébren álmodva Lelkem szomjasan
Testünk összefonódott
Lopva leslek
Ébren álmodva
A világtól elbújva A világtól elbújva
Alant a völgyben alvó város,
Rég volt hajnal,
A világtól elbújva
Pszichózis Zavartan bámulom
Próbáltam már,
Megöregedett éjszakát
Gyakran sír vakságom,
Adnék csodát avagy a keresett kultúra Végre itt vagy,
Rég óta várlak már,
Gyakran képzeltem el
Adnék csodát, de tudod,
Kérlek, gyere haza!
Szánalmas gondolatok
A kirakat megtelt Ékes a holdsziluett
Mohón szürcsölöm magamba
Kába már a teremtés,
A kirakat megtelt,
Ébredj virágarcú kislány!
|
|
|
|
|
|
|
|