Vállam ködmönmelegén felejti…

Kíméletlen lassúsággal hintáznak a sorompók 
- zúzmarás kötőtűk a pirkadat ujjai között 
ónszürke motringjaiból ereszti rá a köd 
a várakozás foszladt, tűnékeny fonalát 

a villanyoszlopot rögtön magára hagyják a fények 
eltűnnek a tuják norvégmintás árnyai a bőrbeteg falakról
végigkrákog a peronon egy másnapos kalauz 
zsebében papírpénz helyett ki nem váltott vények 

kíméletlen lassúsággal himbálódzik a padon egy részeg
- majd érkezik az asszony – érdeklődő szemű hajnal 
két gyerekét hajtja – a harmadikat tereli 
s pillantását vállam ködmönmelegén felejti 

mellékpályára irányított félretett szerelvény-bánatok 
súlya alatt durva talpfák bordái repednek 
- ki nem váltott évek – elírt menetrend-élet 
csak futunk; soha nem találkozó sínek- örök párhuzamok
 

Sátrat ver a semmittevés

Fáradt szempillák partvisa söpri 
unalom szemétlapátjára az elpazarolt 
órák összenyomorított csikkjeit
füstkarikák hullahoppjai maszírozzák 
agyonfogdosott poharak izzadt talpát 

- sátrat ver a semmittevés 
rozzant orstromlétraként lógunk
a pult várfalán 
üres korsók kúthomályába vesznek 
vizenyős szemek – nedves kavicsok 
reklámtáblák szoláriumában
a szeszrágta bamba arcok
mumifikálódott varangyok…

- koldustenyérként záródik a nyerőgép szája
kétrét görnyed a flippergolyóval tökönlőtt csend 
és egy idomított zenegép igaznak hiszi dalait

összemontírozott szőke kuruttyol 
definiálja a záróra fogalmát 
maradék sörömbe potyog képéről a vakolat 
- hamutartók kráter mélye még el sem szunnyad 
mire odakint eloltják a neonkirakatokat
 

Félárbocon lihegnek a szavak...

M.K.-nak

Lepedékes, száraz nyelvét öltögeti a nyár
félárnyékban, félárbocon lihegnek a szavak...
júliusi hőség van ,dögunalom.

Fogküszöbön hűsölnek a sóhajok
aszfaltlepedőn olajfolt amőbák...
a félelem féknyomaiban korom és salak
diftériás gyermekként fuldoklik a délután.

Nyitott esernyők húrjait pengeti a zápor
közönyünk kátyúiból kiveri a port
csend vizében bomló hangtetemek
gitárlapon lebarnul az utolsó akkord.

Félárnyékban, félárbocon lihegnek a szavak
molyrágta tegnapok lobogója taft, vagy damaszt!
kriptaszagú szívkamráim kongó kövezetén
guruló papírgalacsin, összegyűrt vers maradsz...
 

Falaz neki az ács...

Kibiztosított kézigránát a március-méh
magzatvízben lubickol ember, állat
robbanásra kész pete, ikra, tojás...
kaptárhomályból kistartol a méh.

Lehúzza a fák fehér térdzokniját a nap
minden megmoccan, forrong, csillámlik...
hullámzik az avar nedves kreol teste
nádi rigó fészke körül kakukk bóklászik.

Visszatér fagyszabadságáról az Isten
kezében lángvágó, fúró, kalapács 
lassan fölfeszíti április széfjeit
egy sarokkal odébb falaz neki az ács.

Rozsdamarta idő lötyögő zsanérjain
kivágódik hirtelen május ablakszárnya
gurul az ékkő fagysérült vidéken...
topáz, zafír, smaragd és rubin.

Landol a méh aranyesőre, barkára
fullánkja legyen karodban, ne a tű!
magzatvízben boldog ember, állat. 
Nézd! A tavasz is milyen egyszerű...!.
 

Hajléktalan-szonett

Karvalyszürke felhők ereszkednek
véres verébtest a város délelőtt
stoplámpák fenevad szeme előtt
lerobbant járműcsordák dideregnek

feldühödött kotrógép somfordál
koncolja zebrák jégzománc lágyékát
kanálisok börtönrácsain át
veszélyes bűnöző – patkány kukucskál

átfagyott hajléktalan toporog
lankadatlan, mint varrógépben a tű
zsákutca foszladt száját férceli

nyamvadt – szőke sunyi bakfis ácsorog
margón túlra ficamodott betű
nyöszörgő göncét kukába préseli...
 

Ölyvszínű levelek hullanak

Akasztófára való október!
Hiányod másodperceit cipeli a köd
Bokáig vágott kukoricaszár közt
Kései kelésű fácán lődörög.

Bokáig vágott csutkalabirintus
Fonnyadt csöveken matat a pocok
Dermedő tücsök d-dúrja halkul
A csalitból meglőtt őz oldalog.

Villamosszékbe való november!
Anyám a földeken csak tusát talál
Mire ölyvszínű levelek hullanak,
Már őt böngészi a halál...
 
 

Negyvenkettedik októbered kiszenved...

Kivénhedt igavonó szügyéig felmagzik a muhar
a betakarítás ostorcsapásai lassan varasodnak
ezüstcsengős csikóéveit megfojtja perje, tarack.
Cefrébe való már a gyümölcs: körte, barack
rozsdás patkók fél-ellipszisén kering el a föld a naptól
erjedne még a fény, de már fogja
hirtelen alkony-hordó feszes abroncsa.

Negyvenkettedik októbered kiszenved szántón, parlagon
erdőszélen felrobbant pöfetegek repeszétől
galagonya vércseppek az avaron.
És maradtak vértavak alázat mozdulatlan
zászlóvasaló szellő ügetett macskakövön, betonon...
ájuláson túli ütések negyvenkét évét számolom.

Az olvashatatlan sírfeliratokat ellepi a muhar
halottak-napi gyertyák katyusa tüzére leengedi
békefenntartó helikoptereit a juhar.

Csak mi maradunk talpig ősz-fegyverben
kezünkben köd-kardok, dér-dárdák, szél-szigonyok
szemellenzős éjszakán érintésem gyeplőit szaggatod.
Szemöldököd félkörén egy percre visszakanyarodik a nyár,
de érzem már bőrödön a talajmenti fagyot...