Szávai Attila:  Ezüstszín-rekviem

Élesfényű hajnal pattant fel a világ keleti küszöbének jegességén. Az ablakhoz csalogatott a világraszóló esemény, majd rövid tétovázás után kiléptem a házból. A tél elkezdődött. Szakértelemmel indult, minden isteni kezdet óvatos, bölcs határozottságával. A nap apró korongja kíváncsi fényt szúrt a város kéményeinek álmos pöfögései közé; a szelíd füstölgéseket rózsaszínűvé festette, melyekben a lakók hajnali álmai gomolyogtak világgá.
     A téli nap kíváncsi. Kíváncsi az emberek álmaira is, de azok elillannak, rögtön a vallatás kezdetén. A világ télen kisebb, talán fél a téltől, és mint kölyökkutya, ha tart valamitől: szűkölni kezd, összehúzódik. Igen, a téli nap kíváncsi, többek közt a tájat is szeretné látni. A jobb rálátás érdekében közelebb merészkedik, nem túl magasra, a háztetők fölé. És néha hunyorítani is szokott, ami sunyiságot kölcsönöz szemének, nemrégiben figyeltem meg ezt. Mint már mondtam, kíváncsi a tájra, de az, jégtakaró és hópaplan alá rejti a halott virágokat, mert a nap őrájuk kíváncsi leginkább. Az emberek is érdeklik, főleg azok működése, figyelembe véve biológiai és egyéb más lehetőségeiket. Nem túl régen hallotta a nap a galaxis pletykásabb tartozékaitól, hogy bizonyos szerkezetek segítségével vizsgálják őt bizonyos kíváncsi emberek, évek óta suttognak erről galaktika szerte. Ezért úgy döntött a magasságos és fényességes nagyúr – aki mindig szeret a társaság központjában lenni -, hogy az év egyik jellegzetes szakában megpróbálja meglesni a kíváncsiskodókat, kerülve minden feltűnést, nehogy gyanút fogjon az emberiség. De amint közelebb kerül a megfigyelendő elemekhez, azok vastag ruhákat raknak testükre. Milyen kár. Vannak köztük egészen furcsák is. Némelyek megfeledkeznek magukról, és mélyen belehajolnak a tél illatába, apróra végigszimatolva az árnyalatok egész skáláját, majd élményüket leírják, mert hivatásukat fontosnak hiszik, de őket inkább hagyjuk most.
     A sűrű habú felhők, hótakaró puha fényével lepték meg a várost. Muzsikálva ereszkedtek a kövér pamacsok, valcereket dúdolva önfeledt a magasban, majd egymásra feküdtek sápadó lábnyomokat álmodva, melyekben halványodva gyöngyöznek önfeledt gyermekkacagások.
A téltől megcsontosodott táj kicsit rekviem-szerű is, igen a tél kissé halálos. Persze azért humánus, mivel nagy tapasztalattal és óvatossággal méri dózisait az elmúlásnak. Óvatosan, hogy a kúra nehogy ármányos suttogást váltson a toxikus határral. Vigyáznak ránk. Kedvezőtlen is lenne az idő előtti kimúlás a kattogó-csikorgó időből. Továbbá ez nép-szaporulati ás gazdaság-politikai szempontból sem lenne előnyös, de most ezt is hagyjuk. 
     A fák kihűlt gyertyák kanócaiként várják az angyal érintését, ki majd meggyújtja azokat, hogy felolvasszák a szelídülő fényű hajnal didergő dermedését. Egy öreg ablakon jégvirágcsokorral üzen a fehér évszak, az ajándék elolvad, amint hozzáérek. Sajnálom a könnyező ablakot, mely az érintésemtől elhaló jégvirágot siratja. Hogy megpróbáljak én is adni valamit, a párás üveglapra betűket rajzolok ujjammal. Nem tart sokáig, néhány sorról van szó csupán, a nyikorogva születő jelek hamar eltűnnek a páravilágból:
 

Messze csúsznak a nappalok
Jégcsapdába csalva
Megfagyott éjszakákat
Tél-szekrénybe zárt napok
Szikrázva szántanak
Csillámló barázdákat
Jelenséged derengő mélységébe
Ahonnan jégangyalok kacsintanak
Hómezőbe fekszem
A hold hideg fénye
Ezüstszín csodatájat vetít
A vacogó tájra
www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-