|
|
|
|
|
 |
|
|
|
BALÁZS SÁNDOR A kalap A tavasz jussát követelve perlekedett maroknyi kotorékával még a télnek. A nap ereje lesegítette hátamról a kabátot, sőt huncut kacsintgatással arra buzdított, hogy a cipőmet is rúgjam le, mint gyermekkoromban mindig ezen a napon. Ilyenkor vetettük le először a zord telet is jelképező magas szárút kishúgommal, az istálló előtti beugróban. Oda sütött, süt még ma is a legheveseb-ben...Amikor az ünnep hőseidre figyel, s - Édesanyám! Mikor mehetünk már ki meztéláb játszani? Olyan meleg van. – kérlelgettük amint megpattantak a rügyek, és a madarak is vidámabban kezdtek a reggeli karénekbe. - Majd március tizenötödikén. Ebéd után. – volt a válasz szinte minden alkalommal. Autómmal a templommal szemközti parkoló-ban álltam meg, közvetlenül a körzeti megbízott bódéjának szom-szédságában. A visszapillantóban ellenőriztem a kokárdámat, majd a megszokott mozdulattal nyomtam fejembe széles karimájú kala-pomat. Ráérősen indultam el a Kastélymúzeum irányába. A városszéli utcán kevesen jártak, akik mégis, szépen öltözöt-ten, feltehetően valamelyik rendezvényre igyekeztek. Nem siettem. Bőven volt időm. Kivételesen. A szomszédságban van az emlékmű, ahol a kerületi városatyák sorsfordító történelmünk hőseire és eseményeire emlékezve együtt teszik tiszteletüket. Ma. Lépteim csikorgását a töredezett járdán csak egy-egy kutya ugatása tom-pította. Egyedül érezhettem volna magam, ha nem tolakodnak elő minduntalan... Éppen ilyen derűvel sütött a nap, csiviteltek a madarak, szívem tele volt türelmetlenséggel. Két nap híján egy hónap múlva lettem három éves. Hetek óta nem a születésnapomra készültem, s vár-tam a beígért ajándékokat – pedig ajándékot kapni nagyon sze-rettem – hanem a Nemzet Ünnepét. Akkor pontosan a századikat. Most mennyi is? Száznegyvenhat,... száznegyvenhetedik?... Még nem tudtam mit is jelent, mennyi is a száz, de a nagyapám úgy mondta, annyiszor kell kinyitva mutatni mindkét kezünk ujjait, éppen annyiszor, amennyi van. Legidősebb volt a családban, egy-idős az évszázaddal. Azt mondta, még Ő sem élt, de még az édes-apja sem, amikor ezek a dolgok történtek, amit most fogunk ünne-pelni, csak a nagyapja. Tőle hallotta mind, hogy történt, meg az iskolában is tanulták, meg ahová én is járok majd, de csak azután, ha kétszer annyi éves leszek, mint most... Olyan nagyon-nagyon régen volt, amikor Kossuth élt, Petőfi, meg a többiek, akik harcoltak a szabadságért, sokan meg is haltak, mert a szabadság még az életnél is fontosabb. Így mondta a nagy-apám, meg azt is, hogy akik az életüket is odaadták a legfontosab-bért, azok hősök, akiket nem szabad elfelejteni soha. Ezért kell rájuk emlékezni, és azért ezen a napon, mert akkor kezdődött. Amikor Petőfi elszavalta... Hetekkel korábban az ablak előtti lócán, vagy a kemencepadkán ücsörögve kezdte a csodálatos történeteket. Kezét a vállamon nyugtatta, vagy éppen a fejemet simogatva mesélt. Mesélt a harcokról, a dicsőséges csatákról, a szabadságvágyról, ami az embe-reket az ágyúgolyók és a szuronyok elé vitte. Mesélt az elbukásról, az aradi Vértanúkról, akiknek nevét, rangját, nemzetiségét emléke-zetből sorolta. A nyiladozó értelmem ártatlan rácsodálkozásával ittam magamba minden szót, mint a szomjazó föld a nyári eső utolsó cseppjét is. Csak néha szóltam közbe: - Ezt mondja el még egyszer! Nagyapa... Mondta. Fáradhatatlanul, a türelmetlenség legcsekélyebb jele nélkül. Mi is ott voltunk a csatamezőkön, egymás mellett roha-moztunk, igaz én még csak a zászlót vittem, meg néha a dobot, de nagyapám szuronyos puskával rontott az ellenségre. Együtt estünk el, névtelenül Segesvárnál, és volt, amikor minket is Aradon vé-geztek ki, csak rólunk nem ír a történelem, mert nem voltunk tá-bornokok. Meg költők se... Főleg nem akkora, mint Petőfi. Mondta, mondta, mesélt. Olyan áhítattal figyeltem, mint első parókiás plébánosunkat, Marosi Izidort, későbbi megyés püspö-künket, akinek egyetlen szavára én, a kisministráns, ismét hadba vonultam volna. Vagy bárhova. Ahová mondja... Hallgattam az első és egyik legigazabb tanítómesteremet, a számomra nagyon öreg, – akkor még fiatalabb, mint én most – kérges tenyerű, tisztaszívű parasztembert. Nagyapámat. Alig vár-tam a következő estét, hogy folytassuk a történeteket, vagy ismé-teljük. Egyet minden nap el kellett mondania, a „Talpra magyart”–t. A csodálatos sorok úgy hatottak rám, hogy a hátamon végigfutó borzongás felzavart a kemencepadkára. Ha éppen nem ott kezd-tünk. - Most onnan, Nagyapa, hogy „Fényesebb a láncnál a kard”! Időnként édesapám is bekapcsolódott – fafaragás közben – a dialó-gusba, szép, tiszta kiejtéssel recitálta, inkább átérezhetővé, mint ért-hetőbbé téve a költő sorait. Ő maga is írt verseket, és meghatározó képviselője volt a falu színjátszó társulatának. Meg vőfély... - Nem unod még, kisfiam? – kérdezte édesanyám – Már bizto-san századszor hallod. - Nem. Ezt szeretem a legjobban. Ez olyan szép. A csodálatos eseményektől, a tiszta emberi szótól, amit a felém áradó szeretet közvetített – akkor még az első és egyetlen unoka voltam a családban, így aztán minden szabadgyökű érzelem felém pazarlódott – napról napra nagyobb feszítés szaporodott a kisin-gem alá. Kezdtem ráérezni, hogy én nemcsak a családhoz tarto-zom, nekem nemcsak családom van, de van népem, hazám, szabadságom, amiért érdemes élni, de ha kell, érte akár halni is mu-száj. Olyan valakikhez tartozom, akikről ennyi szépet lehet mesélni. Ezt jobb hallgatni, mint Hófehérkét,... vagy Hüvelyk Matyit. A vers. A „talpra magyar”. Az... az.... az… Abban benne volt minden. Olyan kifejezően, mint nagyanyám egyetlen ölelésében. - Nagyapa! Most onnan mondja, hogy... - Most meg onnan... És mondta, mondta, és mesélt, és fogta a vállamat... Sosem unta... Egyik este amikor bejött, mindjárt leereszkedett a kemence mellé, báránybőr kucsmáját nem is vette, lecsúsztatta a homlokán keresztül az ölébe ejtve. A petróleumlámpa szürkeséget hagyott a szoba végében, így az arcán nem lehetett látni a fáradságot. A mozdulataiból... Türelmetlenül vártam már, és csak ennyit mond-tam: - Én is tudom... - Mit fiam? - A verset. - Milyen verset? – kérdezte feltehetően nem számítva a vá-laszra, hiszen pársoros gyermekverseket már régóta kántáltam, fújtam, mint a köleskását. - Hát, a „talpra magyar”-t. Megállt az óra ketyegése. - Halljátok, mit mond a gyerek? - Mit, édesapám? – nézett fel édesanyám a varrásából. - Hogy tudja a Nemzeti dal-t. - Honnan tudná? - Hallotta eleget... - Mondd el kincsem! – így a nagyanyám – én elhiszem. Sza-vald el szépen! - Így nem lehet! – mondtam kicsit dohogva. - Hát hogy lehet? – kérdezték egyszerre ketten is. - Így? A földön állva? Így nem mondom, így nem lehet. Csak úgy, mint Petőfi. Magasról. Fentről a lépcsőről, vagy dobogóról. - Honnan vegyünk most lépcsőt, vagy dobogót? – kérdezte édesanyám. – Majd ha apád bejön... – kezdte, de mintha meg-érezte volna, hogy nagy szükségem van rá. Sarat leverő lábak zaját követően édesapám nyitott a szobába. A rámeredő tekinte-tekből várakozás sugárzott, mindjárt meg is kérdezte: - Csak nincs valami baj? - Nincs. Csak a gyerek dobogót akar. - És azt minek? - El akarja szavalni a Nemzeti dalt. Édesapám azonnal értett mindent. Megérezte, mi zajlik elsőszülött csemetéjében, és azt is, hogy miért. - Igaza van. Ezt a verset nem lehet csak úgy, a puszta földön elszavalni. Meg kell adni a módját, a tiszteletet. Ugyanúgy, mint ahogy hallgatni is csak levett fejfedővel szabad! Nagyon hálás voltam, vagyok a mai napig, amiért tudta, mi zajlik a cseperedő emberpalánta lelkében, és a mag, amit hetekkel korábban el-hintettek, most a mozdulattól, ahogyan a hónom alá nyúlva felemelt a pulpitusomra, szárba szökkent. Felemelt. Természe-tesen megadva a módját ennek is. Hozta a maga készítette ho-kedlit, letörölte, tiszta vászontörülközővel terítette le, és csak azután kerültem én a tetejébe. A számomra legfontosabb négy szempár várakozásától bizony megszeppentem. A tanárai előtt vizsgázó kisdiák óriási lámpalázával kezdtem, de az „eskü-szünk”-et már úgy vágtam ki, mintha a pólyában is ezt gyako-roltam volna. Ettől kezdve az esti együttlétek alatt én meséltem, szavaltam. Mondtam a versemet. Nagyapám volt változatlanul a leghűségesebb hallgatótáborom. Dicsérgetett, ha kellett kijaví-tott. - Ezt még Petőfi sem szavalhatta szebben... Jó lenne, az ün-nepségen elmondani. Hallhatná az egész falu! – ültetve el egy újabb magot, egy újabb vágyat, talán maga sem gondolta mekko-rát, és milyen mélyen... - Csak az a baj, hogy Petőfinek hátra volt fésülve a haja, ne-kem meg nem. – mutattam szomorúan a költő képére, amely ott függött a falon, a szentképek között, és bizonyságul beletúrtam szögegyenes, előre meredő tüskéimbe. - Ha olyat akarsz, meglesz. Majd én hátra szoktatom! Kivette hímzett tartójából, és máris rakoncátlan ékességembe akasztotta a család egyetlen fésűjét. Mármint azt, amelyik nem a kontyok feltűzésére szolgált. Ebbe a vállalkozásba majdnem beletörött a bics-kája. Illetve a fésűje. Álmában sem gondolhatta, mire vállalkozott. Ha tudta volna. De ki tudta?... Naponta két-, három óra ezzel telt. Álltam a kemencepadka, vagy a lóca előtt, miközben Ő fáradhatatlan kitartással indult az újabb és újabb szaruszurony rohamokra. Hajolaj, víz, megint haj-olaj, meg ki tudja még milyen kenceficéket hívott segítségül, hogy rakoncátlan frizurámat móresre tanítsa. - Vén bolond! – jegyezte meg olykor szemüvege felett felénk pillantva, szája sarkában az ismert, kedves mosollyal nagyanyám – Gyertek inkább ebédelni. - Teltek múltak a napok, a verset álmomból riadtan, akár a közepéről kezdve is hibátlanul soroztam. Nagyapám fejemen ma-tatva inkább csak magát bátorítgatta: – Már majdnem jó.... Persze mindez nem egyhangúságban, hanem igazi felnőttes diskurzus közepette zajlott. Férfiak között... Édesanyám nemzetiszínű szalagot szerzett valahonnan, ahogy mondta tojásért cserélte, sőt, amit nekem készített, azért egy egész köcsög aludttejet adott, olyat, amin a föle is rajta volt. És hajtogatta, vasalgatta a kokárdákat. Mindenkinek egyet, egyet. Utolsó éjjel álmomban először zászlóval kezemben szavaltam a Múzeum előtt, majd kivont karddal rohantam az ellenségre... Meg még a fújó paripákra emlékszem, aztán felébredtem. Az új ruhám az ágyam melletti széken izgulta végig felkokárdázva az éjszakát. Édesapámmal előre mentünk, nem vártuk meg a többieket... Egyik kezével az enyémet fogta, másikkal a trikolórt. Néha én is elkér-tem, de egy-egy fuvallat szinte felborított, meg a nyelében is foly-ton megbotoltam. Mentünk. Felvonultunk. Vonultunk a sokasággal, korabeli kato-nadalokat, Kossuth-nótákat énekelve. Én hallgattam, csak néha dúdoltam, mert legtöbbjével ott találkoztam először. Így jutottunk vissza a templom előtti térre, a felavatandó 1848-as emlékműhöz, ami elé frissen gyalult, alkalmi pódiumot ácsoltak. Erről hangzottak el a szónoklatok, majd népi táncosok, és az énekkar fokozták az ünnep hangulatát. A műsorvezető a rendezőség nevében meghívta a falu apraját, nagyját, az iskolában délután rögtönzött népdalestre, majd kérte, hogy a himnusz eléneklése előtt hallgassuk meg XY előadásában /azóta sem tudom, hogy hívták a labancomat/... a Nemzeti dalt. Puskagolyótól szíven talált honvéd érezhette az utolsó pillanat-ban azt, amit én ott, akkor. Ha leszakad a pódium, és mellé dől a templom tornya, az sem kavart volna bennem akkora vihart, mint amekkorát egy másik ember ajkáról elhangzó: - „Talpra magyar” - Miért Ő mondja? Ez az én versem... Nagyapám is azt mondta...– húzogattam zokogással küszködve édesapám kabátuj-ját. A megeredt könnyektől semmit sem láttam, semmit nem hallottam. Már. Hazaszaladtam. Szaladtam? Bukdácsoltam... Életem első nagy csalódása. És mindjárt mekkora! Az ebédnél egy falat sem ment le a torkomon, csak a könnyeim. Még a rétes csábításának is ellenálltam. A délutáni műsorról meg hallani sem akartam. Valakinek otthon kell maradnia velem. Nem láthatja édesapámat énekelni. Pedig neki van a legszebb hangja... - Majd délután elszavalod. No! Nyugodj már meg, és legalább a levesből egyél pár kanállal, mert teljesen kihűl... Ne itasd az egereket. Az iskolában elmondhatod, megígérem. – nyugtatgatott édesapám. - De ott nincs dobogó! - Hogy nincs-e? Ott van csak igazán, igazi színpad, még füg-göny is van előtte. - Tényleg? - Tényleg. Ha mondom! Kezdtem a dolgokba beletörődni, még egy pár falatot is legyűrtem. Elhittem. Ha édesapám mondja... Ahogy az utolsó könnycseppet si-került szétdörzsölöm a szememen, máris rohantam volna az iskolába. A színpadra... Édesapám magamra hagyott a folyosó egyik szegletében, amíg odament Sanyi bácsihoz, a tűzoltóparancsnokhoz, a nap házigaz-dájához. Pusmogtak valamiről, néha szemeikkel böködve felém. Miközben egyik szemem nekem is rajtuk volt, a másikkal be-bekacsintgattam a nyitott ajtón a két tanteremből összenyitott színházterembe, amely dugig volt számomra teljesen ismeretlen emberekkel. Sokan még az udvarra, meg az utcára is kiszorultak. - Minden rendben. Elszavalhatod. Mindjárt az elején. – mondta, amikor visszajött, hogy felvezessen a tanítói szobából a színpadra. A lépcső utolsó foka kis híján leszakadt alattam. A pódiumról a „délelőtti” vigyorgott rám, aki már egyszer elszavalta elő-lem... Vajon most is? - Ne izgulj kisfiú! – mondta vállveregető leereszkedéssel. Én itt leszek a függöny mögött. Majd segítek! Nem válaszoltam. Lehet, egy szót sem tudtam volna kinyög-ni. Nagy ívben kikerültem és odaálltam, ahová Sanyi bácsi mu-tatta. Széthúzták a függönyt. Ennyi ember egy helyen... Lélegzetem is elállt a nagy izgalomtól. Még a légyzümmögést is meg lehetett hallani, valószínű nem igen értették, mit is akar ez a dugónyi em-berpalánta, egészen addig, amíg Sanyi bácsi be nem jelentette, hogy mit is... - Nemzeti dal. Írta Petőfi Sándor – kezdtem. – Talpra magyar, – hallom a súgást a függöny mögül. – Talpra magyar,... mondom én is. – hí a haza! – szól most már a súgó olyan hangosan, hogy az udvarra is ki lehetett hallani. – hí a haza... nyögdécseltem... És ez így ment az első „ez a kérdés, válasszatok!”-ig, egyre hango-sabban, sőt, a végére egészen a hátam mögé bátorodott. - „hogy rabok tovább nem leszünk!”– fejeztem be az első versszakot, azután – mint hörcsög az üldözőjével – egy hirtelen mozdulattal szembefordultam labancommal, lábammal mérgesen toppantva, a legkedvesebb játékát féltő gyermek hangján harsog-tam hogy: – Ne súgjon nekem! Tudom én ezt magamtól is! - Mi tagadás, a nem várt fordulat olyan mókásra sikeredett, hogy alkalmi mecénásom, versenytársam kissé megszégyenült arccal vonult le a színpadról, a nézők szűnni alig akaró nevetése közben. Végre mondhattam. Természetesen elölről. Úgy, ahogy nagyapám, édesapám tanították, és én egyre nagyobb hévvel en-gedtem át magam a gyermeki szív őszinte rajongásának, és es-küdtem egyre: „hogy rabok tovább nem leszünk!” Amikor a „Hol sírjaink domborulnak”– hoz értem, előkerültek a zsebkendők, és az „áldó imádság mellett”–nél az orrfúvások is megszólaltak... A taps csak valami ködfátyolon keresztül jutott hozzám. Az elől álló nagybajszos lekapott a színpadról, össze-vissza ropogtatta csontjaimat, az emberek feje felett kézről kézre jártam végig a terem minden szegletét, majd az udvart, és az utcát is. Aki csak ért rám lehelte az ünnep iránti öröme minden ízét, zamatát, busás elégtételt fizetve délelőtti csalódásomért. A folyosón édesanyám törölgetett ki az események nem várt viharának maradékaiból. A nótaest belenyúlt a vacsoraidőbe. A közös ünnep, amely az elmúlt évtized Istent, embert nem kímélő megpróbáltatásainak vége felett érzetteknek is szólt most, még a műsor után is egyben tartotta az embereket. Csoportokba verődve beszélgettek, nevet-géltek. Jómagam a lábak között bujkáltam, és kerestem az én la-bancomat. Valahogyan szerettem volna tudomására hozni, hogy nem is úgy gondoltam,... meg akik szeretik Petőfit, meg a szabad-ságot, meg... azoknak nem szabad haragudni egymásra. Én már egyébként is... egyébként se. Kerestem, de nem találtam. Azóta sem. Nagyanyám terített asztallal várt, a legfinomabb falatokat tányéromra rakta. Nagyapám a fejemet simogatta meg. Ahogyan szokta. Elölről hátrafelé, munkája gyümölcsén. Egy darabig folyt még a diskurzus. Az ünneplő ruhákat levetettük, édesapám a zászlót tekerte fel, édesanyám a felvarrt kokárdákat fejtegette. - Elteszem. Jövőre is szükség lesz rá. - Nem lehetne a hétköznaplóra áttenni? – kérdeztem. - Nem kisfiam. - A verset? Azt is csak március 15.–én szabad mondani? - A verset? Azt elmondhatod minden nap, csak arra figyelj, hogy mindig kellő alázattal és méltósággal tedd – szólt közbe édesapám. Az elkövetkező hetek verseléssel teltek. Lépten-nyomon meg-szólítottak teljesen idegenek is: – Hallottuk, milyen szépen szaval-tál. Elmondanád nekünk is a „talpra magyar”–t? És én elmondtam. Sokszor. Ha megvoltak a feltételek. Mármint volt dobogó, és a hallgatók levették a sapkájukat. - Szervusz! – köszöntött rám váratlanul a már akkor országo-san ismert hang és mosolygó arc, elegáns kosztümben, karján a felöltőjével. - Szervusz! – emeltem meg kalapomat. - Te is az ünnepségre jössz? - Igen. Egy kicsit elméláztam. Elnézést. Észre sem vettelek, úgy elmerültem a gondolataimba. Az idő... - Valóban ragyogó idő van, mintha még odafenn is velünk ün-nepelnének. Az erős napsütés szinte levetkőzteti az embert. Neked nincs meleged? - Egy kicsit. A kabátomat én is a kocsiban hagytam. A kala-pot... azt nem. - Miért? Egymás mellett álltunk, amikor felhangzott a himnusz. Levettem. Szeme követte a mozdulatot, a kalapra, majd rám emelte tekintetét... 2003. március 15. |
|
|
|
|
|
|
|
|