BORSI ISTVÁN
Angyalhaj
Ezen a napon is, mint rendesen, elindultam
a házunk közelében lévő rétre, hogy a kutyánk kedvére futkározhasson a
szabadban. Egész napot láncon tölti, így kitörő örömmel veti magát bele
az illatokban gazdag füves, csalitos területekbe. Neki történeteket mesélnek
az elmúlt órákban hátrahagyott szagok. Hol éjszakázott a fácán, előbújtak-e
a tavaszi nyúlfiak, az őzbak bejárta-e a kertek végét. Minden alkalommal
elfut a patakig megvizsgálva a vadcsa-pást, esetleg más kutyák szagnyomait
megtalálva azt a maga sajá-tos módján igyekszik elfedni. Mintha azt üzenné:
„ez az én terüle-tem, itt lakom, maradj távol!” Minden a szokásos mederben
folyt, életkedv, derű, és valami csak a természetben érezhető békesség
sugárzott az egész tájból. A reggeli harmatban kutyámnak, Anubis-nak, –
röviden Nubinak nevezem –, cikk-cakkban futó nyomai messziről kirajzolódtak.
Ez idő alatt jómagam alig gondolkodva, cél és értelem nélkül csupán a lábamra
bízom magam. Olykor megkerülöm a galagonyás foltot, vagy átlépve a méteres
patak-medret, a túlsó réten óriás nyárfák alatt folytatom a sétám. Hogy
ki vezet kit, az sose derül ki, hol én követem kutyámat, messziről figyelve
szökdécselését, máskor ő keres engem, nyomot fogva, majd mellettem elszaladva,
új izgalmak után kutat.
Ezúttal
Nubi előrefutva eltűnt a szemem elől, majd miután utá-nanéztem, láttam,
hogy a rét közepén húzódó, nagyfeszültségű oszlop közelében jön-megy. Ide
úgy ugrik be, mint bármelyikünk egy gyorsbüfébe. Ezek a vasoszlopok nem
lehetnek magasabbak 15 m-nél, három vaskos drótszáluk csak úgy csalogatják
a fáradt madarakat egy kis pihenésre. Mikor nagy, tapasztalatlan szárnyas
érkezik, vagy csapatos madarak tömege, és ha két szálat megköze-lítenek,
akkor a 35000 V feszültség villámként vág keresztül raj-tuk. Egyszer a
közelben voltam, mikor egy seregélyraj akart az oszlopra szállni. Az egy
tömbként, rajban repülő madarak rövidre zárták az áramkört. A kisüléstől
a kicsiny madártestek petárdaként robbantak szét. Mintha sorozatot lőttek
volna. A levegő pedig égett tollszaggal, és a megriadt állatok zsivajával
telt meg. Emiatt elő-szeretettel jár oda varjú, róka, vagy éppen a kutyám,
hogy a grille-zett tetemekből jóllakjon.
Most azonban nem
tágított Nubi, az öreglány, inkább figyelt valamit. Közelébe érve először
azt hittem, valami nagy madárhulla fölött áll. A fehér evezőtollak végei
szenesre égtek. A szárny, vala-mi természetellenes görcsbe megmeredve,
csaknem egészen elta-karta a testet. Nubi többször megszagolta, majd egy-két
lépést eltávolodva hol ide, hol oda helyezkedett. Mikor a tetem mellé guggoltam,
ő letelepedett a fűbe. Hattyú lehet az áldozat – villant belém. Az ép szárnyrészt
megfogva magam felé gördítettem a testet. Meglepetésem, amit a látvány
okozott, minden képzeletet felülmúlt. Csaknem úgy jártam, mint a Sivatagi
Show c. film pávi-ánja, aki felemelve egy lapos követ, alatta kígyót látván
hanyatt esett, elájult. Majd éledezve ismét felemelte a követ, ijedtében
ismételten elájult. Számomra nem volt ijesztő, de rendkívüli módon bizsergető
érzés kerített a hatalmába.
Egy angyal
testét tapintották ujjaim. Valami földöntúli érzés kerített hatalmába,
mikor megérintettem.
Elképesztően
lágy, kellemes érzetű volt a test. Sokkal na-gyobbat mutatott így, mikor
kezdtem a reflexes görcsből széthúzni. Meglepő, hogy ebben a felfokozott
állapotban amibe kerültem, milyen hihetetlen részletességgel figyeltem
meg mindent. Különös volt, mintha bennem valaki kíváncsian szemlélődne,
mintegy fel-használva érzékszerveim észleleteit. A meglepődésen túl talán
percekig nem volt bennem gondolat. Bizonyára sokan megfigyel-hették maguk
is ezt a jelenséget, amikor egy korszakos élményben részesültek. Valamiféle
időtlenség érzete áramlott át rajtam, min-tegy ősrégi emlékezet, álmaimból,
életeimből, vagy talán génjeim-ből. Egyszerűen tudtam, hogy egy ismert,
de elfeledett érzést ho-zott fel belőlem, a tudatom legmélyéről: igaz,
legvalósabb valóság az, amit érintek. Sőt, amennyire emlékezem inkább otthonos,
ben-sőséges kapcsolatot éltem meg e pillanatban.
Szokatlan
volt, hogy az égés felszínén túl sem korom, por, fű, de harmat sem tapadt
rá az égi gyolcsból szőtt formaruhára. Mondhatni, makulátlanul tiszta maradt,
bármekkorát is zuhanha-tott. Akárcsak Csontváry festményéről lépett volna
elő. Igen karcsú volt, arca kortalan, s mind a fiatal fiúk, mind a lányok
jellegzetes báját magába olvasztotta. Csodás érzés volt e szép arcot a
kezem közé fogni.
Egyszerre
jelent meg bennem a tudás az összes angyali rendekről, a feladataikról,
az összes mese és mitológia, a gyermeki képzelet ugyanúgy, mint a szentek
találkozásainak élménye velük. Visszajöttek a korábban velük kapcsolatos
tapasztalataim, frissen élővé lettek egyszeriben érzékeimben és érzelmeimben
egyaránt.
Nekem még
soha sem sikerült megérintenem őket, ők vi-szont számtalanszor megsimítottak.
Mintha egy leheletnyi finomsá-gú virágszirom érintené a bőröm. Sokszor
úgy gondoltam, mintha a belőlük áradó delej lenne az, amely úgy ér el hozzám,
mint egy felséges illat, melyet azonban nem az orrommal, hanem minden egyes
sejtemmel külön-külön kellene érzékelnem.
Lassan kezdett
az emberi gondolkodásmód feléledni ben-nem, sőt, kérdések végtelen láncolata
indult el elmémben, vála-szok után kutatva magamban. Megszűnt az a fajta
varázs, amelyben – a maga tökéletességében – képes voltam megélni a pillanatot.
A lehetséges válaszokat még nem adtam meg, pedig jöttek sorban. Az elemző
tekintetem ugyan meg-megpihent egy-egy részleten, ruhán, arcon, a sérülés
helyén, de a teljes egységében többé nem tudtam együtt a látványt az érzéssel
összekapcsolni.
Ekkor már
a pórul járt lényt körülölelő részvét, együttérzés töltötte el a szívemet.
Mivel még nem élem meg tartósan az egyetlen valóságot, sokszor annak hiszek,
amit látok. Szemem a nagy csaló tragédiát, végességet, elmúlást tudósít,
pontosan ellen-kezőt, mint a lélek, mely egy örökkévaló utazásunk piciny
állomá-sának érzékeli a test létezését. Bár tudtam, hogy az angyalok is
múlandóak, mégis meglepő volt, hogy itt, ilyen méltatlan módon fejezze
be az égi pályafutását. Milyen baleset képes az elpusztít-hatatlant mégis
összetörni? Létezik-e magyarázat, s ha igen, azt elmém képes-e megérteni?
Van-e véletlen? Ott, fenn, az ő világuk-ban is lehetnek hibák, melyek okozatokat
vonnak maguk után? Mi lesz az angyali lélek sorsa, ha elhagyja a testét?
És még – Uram bocsá’ – jutott eszembe, talán pancser volt-e ez a szerencsétlen?
Ilyen, és
ehhez hasonló gondolatok fontak körénk aurát. Tanácstalan voltam. Alig
200 méterre lakom innen. Hitvesem – ki maga is nagy angyalrajongó – bizonyára
örülne, ha megmutatnám neki. Talán a kertünk végében szépen el is temethetnénk.
Igazán kár érte! Milyen fenséges látvány egy óriási szárnnyal bíró égi
lény! És az a ragyogás, ami az ő jelenlé-tükben megtörténik! Mintha ők
belülről lennének a fény okozói! Ez viszont – igen, határozott érzé-sem
volt, hogy „ez”-t és nem „őt” gondoltam – erre már nem ké-pes. Vagy talán
mégis maradjon itt?
Miközben
magammal tanakodtam, csaknem váratlanul ért, hogy már fel is emeltem a
testét. Utoljára akkor jártam hasonlóan, mikor egy nehéznek tűnő dobozt
emeltem fel a földről. Tucatnyi ilyen masszív, nehézkes doboz között egyszer
csak egy habkönnyű csomagolóanyaggal töltött dobozt leltem, a szokásos
erőtől, len-dülettől csaknem magam mögé hajítottam! Ez esetben is valami-féle
anyagot sejtettem, de rögtön tudatosult bennem, hogy az éteri matériának,
melyben a földi anyagra ható angyali lény ténykedik, nagyságrendekkel kisebb
a tömege. Ebben a közegben pedig még repülni is képesek. Könnyed terhemmel
hamar hazaértem. Bár több emberrel, néhány környékbelivel találkoztam hazafelé,
de a szokásos biccentéseken kívül másféle reakciót nem mutattak. Ta-lán
nem is látnak ők igazán. Megfigyeltem sokukat, hogy semmi sem zökkent ki
egyeseket a félálomszerű állapotukból. Valójában csak azt látják, ami nem
billenti ki őket a megszokott gondolkodási mintáikból! Még él az emléke
bennem, hogy magam is így éltem sokáig, egyfajta boldog tudatlanságban.
Vállamra
dobtam a kis testet, hogy könnyebben tudjam ki-nyitni a bejárati ajtót,
mikor ösztönösen úgy kaptam utána, mint amikor valamit az ember leejt,
de gyors reflexével megelőzve, még a gondolat előtt cselekszik. Beléptem
az otthonomba, rájöttem, hogy nem csúszik sehova, hanem az eddigitől is
könnyebbé vált. Hamarosan rájöttem, hogy mi lehet az oka. Az eddig ernyedten
lógó test kissé megmozdult, és a Föld lélek-zetéből, az éteri ener-giáktól
mindig fénylőn vibráló levegőből jól teliszívta magát. Ez az energia amit
bárki megláthat főként tiszta kék ég alatt, ragyogó napsütésben, parányi
tűhegynyi, gombostűfejnyi méretben úgy cikáznak kaotikus összevisszaságban,
mint a rajzó rovarok. Ekkorra kiáltásomra előkerült a feleségem is, neki
sem igazán volt ideje meglepődni, mert a határtalan lelkesedésem azt csírájában
elfoj-totta.
? Él! Él! Él!- ennyit tudtam kinyögni!
Mikor felvittük ez emeleti szobába, letettük az ágyunkra, meghatódottságunktól
mindketten könnyeztünk, egymás kezét fogva úgy álltunk az ágy mellett,
mintha maga a Messiás jelent volna meg közöttünk.
Ilyen megható örömöt csak olykor-olykor
képes megélni az ember, mikor az emberi szeretet legmagasabb oktávja, az
önzetlen létezés az agapé-nak nevezett isteni szeretetre vált át. Ez az,
amikor könnyek peregnek le az arcodon, amikor pár hónapos gyermeked békés
álmát figyelve észreveszed, hogy mosolyog. De úgy, abból a végtelen bol-dogságból
fakadóan, mikor a tündérekkel és az angyalokkal együtt álmodva ráhangolódik
a szeretet kiapadhatatlan forrására. És ez az állapot az, mely kiáradva
téged is az Örökkévaló egyetlen, tünékeny élményével áld meg. Ezért is
mondották az eleink: A gyermek: áldás!
Egymás szavába
vágva beszéltem el a megtalálás körülmé-nyeit. Mire egy kérdést megválaszoltam,
Éli – mert így becézem a párom – két másikat is kérdezett.
- Megtartjuk?
– kérdezte végül. Erre elhallgattam. Ez az, amire nem tudtam a választ.
Pontosabban fogalmazva, nem akar-tam tudni! Valahol éreztük mindketten,
kimondatlanul, hogy ebben nem mi dönthetünk!
- Első, és legfontosabb,
hogy valami módon segíthessünk ne-ki! -mondtam én.
Előkerestük
a könyvszekrény összes angyalos könyvét. Az ágy mellett letelepedve, egymásnak
adogatva hívtuk fel egymás figyelmét a fontosabbnak tartott részekre. Persze
egy könyv sem tartalmazott olyan lényegi kérdést, hogy miként kell egy
sérült angyalt gondozni, miként kell mesterségesen lélegeztetni, hogy kell
szívmasszázst alkal-mazni, már ha egyáltalán lehet! Mondja már meg valaki,
hogy van-e az angyaloknak szívük? Mármint az ő testi mivoltukból fakadóan
– talán. Vagy érzés miatt kell-e nekik? Egyáltalán éreznek-e bármiféle
érzelmet irányunkban, vagy csak szolgálnak minket (is)? Belőlük fakad-e
az erő, vagy csak tolmácsként ténykednek, a Magasabbrendű Akarat kifejezőiként?
Féltucatnyi, okos emberek, tisztánlátók által írott könyv sem volt képes
egy jottányival sem közelebb juttatni minket a válaszokhoz. A Biblia angyalai
pedig oly erőteljesek, sérthetetlenek, szükség nélkül valók, olykor kérlelhetetlen
szigorral lesújtók, bizony, nekik aligha van angyali „kezelési, szerelési
útmutatójuk” az emberek számára. Főként nem ilyen helyzetekre.
Ekkor villant
fel bennem a felismerés: Mi van, ha ő nem is igazi angyal? Csak valami
hibrid? Vagy egy egyszerű földönkívüli! Vagy – ki tudja –, valami titkos
kísérlet még titkosabb részvevője? Így próbált a kétkedés a lelkesedés
rózsaszín felhőjén egy sötét, egyre nagyobbá növő, dagadozó űrt ütni. Mindkettőnkben
alább-hagyott a kezdeti öröm. A félsz’ hűvös árnya lassan kezdett beszi-várogni
az ajtó alatt, majd a kulcslukon, kissé később a falakról is az csordogált.
Minden szögletből egyetlen, félelemből eredő gon-dolatból született, s
hihetetlen sebességgel kezdte megszülni ön-magát. Ez a gondolat úgy kezdődik:
– „mi lesz ha.., mi lesz akkor, ha...” Mielőtt ez az áramlat bilincsbe
verte volna szívünket, egy-szerre egymásra néztünk elmosolyodva, kezeink
ismét összeértek: Hát valóban ezt érezzük? Vagy csak a képzelet vetíti
elénk? Ki az, aki irányítja a képzeletet? Ki táplálja azt? Ahogy erre egyszerre
eszméltünk, gyorsabban mint ahogyan jött, úgy siklott ki a szo-bánkból
a bizonytalanság, megtelve a szív igazságának tiszta fé-nyével.
A kis pártfogoltunk
mintha alvásra váltott volna ez idő alatt. A lehetőséghez képest kissé
ellazultabbá vált, lélek-zése egyenletesebb, mélyebb lett. A beáramló,
erőteljes cikázó mozgás helyett az általa kilélegzett prána most rendezett,
ezüstös folyamként, szabályos idő-közökkel távozott tőle, majd lassanként
elillant. A haja ez idő tájt egyre világosabbá, fénylőbbé kezdett válni.
Olyannyira, hogy mikor kezembe fogtam, ahelyett, hogy a tenyerembe árnyékot
vetet volna, a kezem inkább kivilágosodott, mert halványan aranyló színnel
bera-gyogta azt.
? Angyalhaj! – Nézd, milyen csodás!
– mondtuk egymásnak. Ahogy megsimogattuk a pihekönnyű tincseket, valami
békés érzés jelent meg bennünk. Mintha a létezés hullámait tartottuk volna
ujjaink között. Egész életemben valahogy mindig is vonzott, ösztönösen
késztetett valami belső erő, hogy amikor kedvességet, szeretetet éreztem
valaki iránt, akkor megsimítsam a fejét.
Talán éppen
ezt az érzést kerestem mindig is, mikor a haj-nak selymét éreztem. Az ösztönös
megnyilvánulás a simogatás során valójában felerősödött, az adás állapotából
oda-vissza áramlássá váltott át, megvillantva a szeretet egy magasabb oktáv-ját.
Szinte belefeledkeztünk ebbe az érzésbe, mintha csak egy rövidke családi
idill jelent volna meg a hétköznapok valóságában.
Ismét kezdünk
gondolkodni, hogy mi tévők legyünk a súlyo-san sérült angyallal. Próbáltuk
a hűs, vizes borogatást is, lehet hogy használt, de lehet, hogy nem. A
nedvesség egy része való-sággal átszivárgott a testen, a párnát is megnedvesítve.
A segíteni akarásunk úgy tűnt rendre kudarcot vallott. Ahogy a testet vizsgál-gattuk,
a leginkább sérültnek a szárnyat találtuk. Tudom, hogy őrült ötlet volt,
de beugrott, hogy a szomszéd utcában van egy jó ismerő-sünk, aki természetjáró
és kedvelő ember, sokszor fogadott be, ápolt sérült madarakat az otthonában.
Volt is egy nagy röptető az udvarán, hogy a szárnyukat edző nagyobb madarak
is itt tanuljanak meg újra repülni. Élivel egyeztettem elképzeléseimet,
bár ő még gondolkodott, hogy a ház mellett, szabadban készítsünk egy betegágyat.
Hátha eljön-nek érte a többiek. Nem hiszem, hogy e csodás égi lény nem
hiányzik valahol a létszámellenőrzésen! Mivel etetni sem, gondozni sem
voltunk képesek, úgy döntöttünk, megvárjuk a reggelt, s ha jobban lesz,
át-visszük a madarász barátunknak, hogy legalább a röptetőbe csukja be.
Éjjel csaknem
végig ébren voltunk, beszélgettünk a beteg-ágy mellett. Beleéreztünk, hogy
milyen hihetetlen magányos lehet az, aki kiszakad az égi otthonából. A
gondolat itt nehézkes, a test pedig igen lassú. A végtelen tér helyett
a Föld visszatartó ereje szakítja meg a könnyed lebegést. Másféle törvények
közé esve egészen új, fájdalmas tapasztalatokat szerezve, ép tudatánál
az emlékek, és a hazavágyás gyötrelmei által megtöretve egyetlen cél lebeghet
csak előtte: Vissza, vissza, Isten országába! Ennél csak egy lehet borzasztóbb:
Ha a zuhanástól annyira megsérült, hogy emlékeit sem képes felidézni, elfelejtve
a saját csodálatos országát. Az maga lehet a halál! Csupán az érzés marad
meg benne, hogy ő egy valaki, és e világban él, de mégsem érzi azt, hogy
ebből való lenne. A kapcsolatok létrehozásának módját pedig újra kell tanulnia.
Vissza kell lépni, hogy a tudat egyetemes nyelve helyett test és beszéd
által értesse meg magát. Minden egyes alkalommal érezheti, hogy nem képes
igazán kifejezni önmagát, hiszen még csak a töredékéhez sem elegendő az
a kifejezési eszköz, ami itt számára rendelkezésre áll.
Ebben az
állapotában lehetetlen volt megjósolni, hogy meg-éri-e a másnapot. Sajnos,
még egyik lehetőség sem kizárt.
Arra is gondoltunk, hogy talán nevet
is kellene már adni néki, legalább amíg nem tud üzenni, vagy megszólalni.
Mindketten tudtuk, hogy a névadás az egyik leginkább felelősségtejes döntés
amit emberként megtehetünk. Nem akartuk őt az adott név erőinek börtönébe
zárni, ezért Angi-nak becézzük csak, lévén, hogy angyali lény. Bár kissé
vicces volt mikor megemlítettem, hogy nem volnék elragadtatva, ha hasonló
helyzetben nevem az „ember” szóból Embi, Embri, vagy épp Embri Józsi lenne.
Korán keltünk,
mivel alig történt változás Angi állapotában, ezért már reggel betettük
az autóba, hogy átvigyük a madaras ismerősünkhöz. Leheletnyi, könnyed teste
szinte átvette az autó-ülés formáját. Ebből úgy gondoltuk, hogy enyhült
benne az áram-ütés által okozott görcs. Mikor az autó beindult, szóltam
a párom-nak, hogy el ne induljon, hiszen ekkor még a nyitott hátsó ajtó
mellett álltam, igazgatva Angi szárnyait. Miután előadtam az intel-meimet,
becsukván az ajtót láttam, hogy Éli még két lépés távol-ságban áll a kocsi
jobb oldalán. Akkor még nem is igazán értettünk semmit, siettünk, így nem
értetlenkedtünk tovább. Péter, ki eszter-gályos és a madárápoló, már várt
minket. Mivel reggel a munkába indult, sietve átvizsgálta a betegünket.
Forgatta ide, rakta oda, egészen tanácstalannak tűnt:
- De hát ez egy
angyal! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
- Most meg mi
a fenét csináljak vele? – mondta, s a korábbi ha-tározottsága láthatólag
a semmivé foszlott. Ezt a fejszőrzetének erőtel-jes kaparászásából következtettem
ki, mert hol a másnapos borostáját, hol a középen kissé kopaszodó hajzatát
vakargatta. Minekutána szem-besítettem megbeszélésünk tartalmára vonatkoztatva:
- Én megmondtam!
Ezért telefonáltam! – emlékeztettem az esti telefonomra őt. Erre kissé
kiegyelte a szemöldökét is.
- Hát? – kezdte.
Talán ide, a nagy röptetőbe kellene becsukni! Majd a városban nézek neki
valami kaját! De mit is eszik? Talán mannát?
- Nekem sincs
jobb ötletem! – mondottam. Ha egy nép negy-ven évig ebből élt, talán megfelel
majd neki is!
- Csak poénkodjatok,
de lehet, hogy jó felé tapogatózunk, mert a levegőben lévő prána után ennek
az ételnek lehet a legma-gasabb rezgésszintje! – szólt Éli.
- Most rezgetni,
vagy kajáltatni akarjátok a szerencsétlent? – kérdezte Péter. Majd műszak
után beugrok egy gyógynövényes-hez, ha ott nincs manna, akkor a reformkaját
és egyéb kiegészítő-ket forgalmazó boltot keresem meg. Ha valahol, ott
biztosan ka-pok! – mondta mintegy magának. De gyerekek! Ez a manna ha nem
hizlal, ráadásul egészséges, az tuti, hogy igen húzós lesz neki az ára!
Ez egy jó magyar szokás!
- Jó, persze!
Ne egy vagonnal vegyél, hanem egy kisebb cso-magot, próbaként. Árától ne
aggódj, mindenképp szükséges, bár-mit megadunk érte. Pénz van nálad?
Miután elláttuk egymást kölcsönös
jó tanáccsal és anyagiakkal, Péter az órájára nézett:
? Most döntsétek el, hogy jöttök,
vagy maradtok, mert megy a buszom! Nem érek rá itt ábrándozni, mert nekem
dolgoznom kell.
Miután ő
elment, valami előre nem sejthető módon, de a jö-vőt visszafordíthatatlanul
megváltoztatta. Ha értéket adott volna a pillanat nagyszerűségének, talán
mindannyian élhettünk volna egy égi lénnyel való együttlét tanulságokkal,
igazságokkal gazdagító közreműködésével.
No, hogy ne vágjak a történet közepébe,
mindketten marad-tunk feleségemmel. Mi igazán csak ezt tartottuk a legfontosabbnak.
Felcsörögtem a műszakvezetőm, hogy ma semmiképp nem tudok be-menni, mert
igen fontos ügy jött közbe. Ő ugyancsak csodálkozott, mert kétévi együttműködésünk
alatt egyszer sem kéredzkedtem el váratlanul. Fel is keltette a szokásos
emberi kíváncsiságát.
- Na, mi van,
csak nem „ficánkolni" támadt kedved? – kér-dezte a telefonban. Még néhány
hasonló értelmű kérdés után, elhárítva az élcelődést, kiböktem az igazságot:
- Egy bajbajutott
angyalt kell ápolnom. Ez az igazság!
- Á! Szóval mégiscsak
csajozol! -mindaddig nem hagyta abba a beszélgetést, míg meg nem ígértem,
hogy mindenről beszámolok majd neki! Bár mély meggyőződésem volt, hogy
a tények helyett csak a saját elméjében megszületett vágyképet volt hajlandó
elfo-gadni.
Éli nem
járt be munkahelyre, mert szabad művészlélek, al-kotóként és háziasszonyként
otthon tevékenykedett. Mindketten úgy döntöttünk, hogy Angi lábadozása
idején vele kívánunk lenni. Érdekes, hogy jó ideje kitölti a spirituális
létezéssel történő ismer-kedés napjaink nagy részét, mégis ez az eset ismeretlen
izgalmat, a tapasztalat új érzetét adta meg nekünk. Beszélgettük egymás
között, hogy szokatlan érdektelenség övezi a kis jövevény érkezé-sét. Ekkor
még nem volt előjele a következményeknek.
Angi egyszer
magától elfordult a másik oldalára. Azt hittük, hogy teljesen felébred,
de a jótékony, gyógyító álom megóvta őt a szenvedésektől. Azon beszélgettünk,
hogy vajon mit álmodhat egy angyali lény? Szabad-e ekkor, sodorja-e a tudattalan,
vagy irányí-tani képes az álmai eseményeit? Valószínűleg az utóbbi lehet
szá-mára az igaz, mert egy angyal nem rendelkezik tudatalatti élettel,
részint mert nem élt e világban, másrészt mert őszinte, minden szinten
kinyilvánító életet él. Hasonlót, mint a tagadástól, félelem-től mentesült,
szent életű földi mesterek.
Élit otthagyva
hazamentem a kocsival, hogy magunk szá-mára valami ételt és néhány hasznavehető
könyvet vihessek visz-sza. Eközben az ülésen egész jelentős mennyiségű,
kis csomóban összehajló angyalhajat találtam. Amikor kezembe vettem, az
ugya-nolyan belső fénnyel ragyogott fel, mint mikor az angyal fején volt.
Ekkor tűnt fel először, hogy sejtelmes, rózsához hasonló illatot is áraszt
magából, korábban az áram perzselésének jellegzetes szaga ezt az illatot
teljesen elfedte. Az aranyló tincset egy szép díszdo-bozba helyeztem, majd
úgy egy óra múlva visszatértem a madár-házhoz.
Éli izgatottnak
tűnt, ezt még azelőtt láttam rajta, mielőtt a kocsiból kiszálltam.
- Na, történt
valami a távollétemben? – kérdeztem őt.
- Történt bizony!
De nem olyasmi, melyre gondolnál!
- Rosszabbul lett?
- Ne találgass!
Valaki járt itt, és nekem nem tetsző módon tett fel kérdéseket Angiról.
- De mégis, milyen
kérdést? Megvizsgálta talán? Jut eszembe, kitől kapott bárki bejelentést,
hogy egy angyal van nálunk?
- Nem fogod elhinni!
Péter a munkahelyre utazván néhány kollégának megemlítette, hogy mi történt.
- Jó, de azok
is vele dolgoznak most.
- Még nem hallottál
a mobiltelefonokról? Ez a fickó a szom-széd faluból jött át, hogy valami
szenzációt szagoljon ki. Le is fényképezte Angit, azt nem volt jogom megtiltani.
Viszont be a ketrecbe nem engedtem hozzá, mert az magánterület, és a mi
gondozásunk alatt áll.
- Ezt jól tetted.
El kell gondolkodnunk, hogy mettől meddig terjedhet a mi tevékenységünk,
ki és milyen alapon tehet, vagy nem tehet vele bármit, míg ennyire tehetetlen.
Ketten tovább
beszéltük az előzőekben történteket. Ha va-lami az életeinkbe bekerül,
az mindenképp ajándék. Bánjunk vele eszerint. Viszont nem mi okoztuk ezt
a lehetetlen helyzetet, melybe óhatatlanul belesodródni látszunk. Ha ez
így van, semmiképpen nem vagyunk felelősek a kellemetlen történésekért.
Igen ám, ha a rossz oldalért nem, akkor a segítő jó szándék sem szükségszerű.
Két választásunk is van. Közömbös vagy közönyös, önös vagy ön-zetlen, alakító
vagy megengedők legyünk-e ebben a helyzetben. A szabad akaratról és a sorsszerűségről
alkotott működő igazságokat vetettük egymással szembe, ezúttal több, jelentős
ütközés volt közöttük. Mindkettőt igazolni és cáfolni is tudtuk. Mintha
ez irányú ismereteink éppen ma lennének éles helyzetben kipróbálás alatt.
Mindenképp döntésre vagyunk kényszerülve, mert ez a testi ittlé-tünk alapja.
Vagy döntünk és cselekszünk, vagy azt döntjük, hogy nem cselekszünk, az
előbbit szabad akaratnak, az utóbbit sorssze-rűségnek éljük meg! Egyetlen
jó lehetőség adódhat csak, amely nem a halandó világot, hanem az azon túlmutató
isteni eszményt hivatott szolgálni. Amíg Angi küzd az életéért, addig együttérzé-sünkből
fakadóan segítjük, támogatjuk őt. Úgy gondoltuk, mégis-csak el kellene
innen vinni őt hozzánk, mert ittlétének szenzációja esetleg zavarná a felépülését.
Igaz, hogy a madárház kitűnő, tá-gas, levegős hely volt, de nem eléggé
eldugott a kíváncsi szemek elől. Péter holmija közül kivettem néhány darab
finom szövésű madárfogó hálót, hogy otthon, az ablak elé betéve védje meg
An-git az üvegtől. Másrészt ne engedjen be tolakodó tekinteteket. Ekkor
jutott eszembe, hogy mi itthon, magunknak is csinálhatnánk együtt néhány
fényképet. Végül is soha sem lett ebből semmi. Mivel itt még nyugalom volt,
ketten kétfelé válva siettünk elren-dezni sorainkat.
Párom a
gyógyszertárba szaladt, hogy sebápolókról és köt-szerről gondoskodjon.
Én pedig az otthoni szobát tettem alkalmas-sá egy szárnyas vendég ott tartására.
Még javában
szegeltem a hálókat, mikor hosszasan csen-gettek. Két kevésbé ismerős ember
állt az ajtóban, valójában tisz-telettudóan érdeklődtek, hogy igaz-e, találtam
egy földönkívülit. Máskor, más helyzetben bizonyára szívesen beszélgettem
volna velük, most azonban kezdtem kibillenni az egyensúlyomból! Kifej-tettem
volna bővebben, hogy ő egy angyal, nem egy földönkívüli. Az angyal a meg
nem nyilvánuló világban élő hírvivő, vagy gond-nok, de nem élt, nem volt
az anyag börtönébe bezárva! Ilyenfor-mán is rendkívüli eseménynek éreztem
Angi megjelenését a mi világunkban. Honnan tudhatták meg? – ez volt az
első, ami eszembe jutott. Mit akarnak? Ki küldte őket? Amikor az emberek
szeme láttára a karomban tartva az angyali testet előttük elsétál-tam,
még egy ’adj Isten’ sem hangzott el. Bár, mint mondottam, igazán kedvesen
érdeklődtek a hogyléte felől, megkérdezték, hogy megnézhetnék-e, továbbá
miféle csodatételekre képes. Rövid, de határozott fellépésemmel elutasítottam
őket. Mire végeztem a szo-bának a kialakításával, hárman vagy négyen csöngettek
be, majd tanácstalanul a ház környékén kezdtek egymással izgatott beszél-getéseket
váltani. Tőlük már meg sem kérdeztem, hogy kitől és mi hallottak. Volt
valami komikus, és egyszerre tragikus érzésem velük kapcsolatosan. Mint
valami vásári látványosságot, úgy kívánták a szárnyaszegett angyalt megtekinteni.
Mint egykoron a szakállas nőt, vagy a legkisebb törpét, esetleg a notredami
toronyőrt. Amikor ez az agyal és társai rendeltetés szerint tették a dolgukat
ég és föld között, segítve a hétköznapok nehézségeiben, akkor miért nem
vettek róluk tudomást? Jó esetben annyit érdemeltek ki az emberektől, hogy
„ma piszok nagy mázlim volt...”. Felötlött ben-nem egy igazán méltatlan
megnevezés a tömegre: hiénák, vagy épp dögkeselyűk. Nem vagyok rá büszke,
mert ha másokban hibát találok, annak lenyomata bennem is meglelhető. Alig
tízegynéhány évvel ezelőtti önmagamként, jelen helyzetben talán hasonlóan
cselekedtem volna.
Újra kellett
gondolnom minden elhelyezéssel kapcsolatos tervet. Azt már láttam, hogy
a titokzatosság homálya nem képes elfedni a túlzó érdeklődést. Ám egyszerre,
mint valami égi jelre, valamennyien „elspricceltek” a házunk elől. Ekkor
már legalább öt, vagy hat autóval ácsorogtak előttünk. Rövid ideig nyugodt
voltam.
Egyik szomszédom
csengetett rám telefonon: – Azonnal eredj Éli hív, nagy a baj! A túl rövid,
túl tömör üzenet azonnali indulásra késztetett.
Kocsival
mentem, de emiatt még később értem oda a hely-színre. Röpke két, két és
fél órán belül Péterék utcája dugig meg-telt. Mindenfelé nyüzsgő, hullámzó,
izgatottan társalgó emberi zombik hada. Többségében középkorú embereket
láttam, nagyobb létszámban nőket. Láthatólag saját mondandójukon kívül
semmiről nem vesznek tudomást. Mindenki az eddig szégyellt, eltagadott,
szorongásoktól terhes, olykor félelmet keltő megélt, vagy éppen képzelt
eseményeit kívánta megosztani másokkal. Elcsípett szó-foszlányok gabonakörökről,
ufókról, végítéletről hallatszottak. Megdöbbentő volt számomra, hogy ők,
kik egy angyalt jöttek megtekinteni, nézték, de csak saját emlékeiket látták
helyette. Legalább öt perc telt el, mire Péterék kapujához vergődtem.
Mikor itt
álltam, egészen elért a kétségbeesés. Semmi sem maradt bennem a belső békémből!
Sokévnyi, belső énem feléb-resztéséért végzett lelki gyakorlatom eddigi
hatása egyetlen röpke pillanat alatt tűnt tova. Elementáris erővel tört
fel bennem valami kétségbeeséssel vegyes fájdalom! Ordítani, sőt üvölteni
támadt kedvem! Nem is tudom, talán üvöltöztem is. Mindenesetre a saját
hangom megkülönböztetés nélkül elnyelődött a hatalmas zsivaj-ban: – Miért?...
Miért?... Mit tettetek? Hát ma mindenki megőrült? – ezt az utóbbit valóban
kiáltoztam, többször is, én is egy őrült módjára.
Péter kapuja,
sőt kerítésének jó része egyszerűen eltűnt. Mintha valami természeti erő
gázolta volna le. Ahogy emlékszem, a gyep a sok-sok tipródástól szó szerint
kipusztultnak látszott. El-gyalult a tömeg mindent, ami a kerítés és a
madárház között található volt. Még innen sem láttam Élit, mert kisebb
csoportok álltak előttem. Néhányan egymás felé fordulva – mintegy ma-guknak
– imádkoztak. A teraszról egy ismeretlen harsányan, nyálát bőven fröcsögtetve
bűnbocsánatról prédikált. Mivel nem tudtam más felé kerülni, hogy eljussak
a ketrechez, közvetlen előtte kellett eliszkolnom. Ugyanis félelmet keltő,
fülsértő riká-csolása miatt a tömeg tisztes távolságot tartott tőle. Az
ő üzenete lehetett talán az egyetlen, mely ebben a káoszban egyik embertől
egy másikhoz eljuthatott, mert körülötte többen zokogtak. „Átko-zottak...
Bűnösök vagytok... Lesújt rátok az Úr...” kezdetű és egy-ben ezzel befejezett
mondataira emlékezem csak.
Ebben a
zűrzavarban ott fenn a teraszon érzékszerveim kezdtek cserbenhagyni, vagy
talán így javultak? Csendesebb, lelas-suló történések, mozgások lehetővé
tették, hogy kedvesemet végre megpillanthassam. Mikor szemünk összetalálkozott,
egy-szerre mindent tudtam ami fontos. „Vége! Így lett vége! Nincs tovább!”
– ez volt az üzenetének lényege. Egyúttal mintha bennem is ugyanaz a tehetetlenség,
majd egyfajta kiüresedettség teljese-dett volna ki, amit ő maga élt meg
az elmúlt órákban. Az elmúlt évtizedek szeretettel teli légkörében nekünk
alig kellettek a szavak, hogy megértsük egymást. Ebben az állapotban léptem
a szereplés-ben lévő ember bűvkörébe, ki elém állva sűrűn szórta rám az
átkait bűneimért. Bár legkevésbé sem volt képes már bárki bosszantani ebben
az állapotomban, rezzenéstelenül és megállíthatatlanul ha-ladtam tovább
páromhoz. Senki mást, semmi egyebet nem érzé-keltem, csak Éli beletörődő
fájdalmát.
Éli később
úgy emlékezett, hogy a szónokot, mikor két kéz-zel megragadta a ruhám,
egyetlen kézmozdulattal úgy söpörtem félre magamról, mint egy legyet. Állítólag
a falig repült és „elakadt benne a lemez". Erről csak mástól szereztem
tudomást.
Végre egymáshoz
érve átöleltük egymást, felélesztve köl-csönösen az ősbizalmat és a vele
járó megnyugvást. „Betelt, ez így volt megírva". Azt, ami elrendelt, a
bölcs elfogadja, a balga pedig mentségeket, vagy felelősöket keres ebben
a világban.
A ketrec
nem kevésbé vigasztalan látványt nyújtott. Most is néhányan benne kotorásztak,
keresve még valami kézzelfoghatót. Angi holtteste így lecsupaszítva inkább
egy nyúzott, többnapos állattetemhez vált hasonlatossá. Semmi érdeklődést
nem mutattak iránta a „kincskeresők". Inkább még egy-egy tollpihét az angyal-szárnyból,
vagy néhányat az angyalhajból szerettek volna megka-parintani. Feleségem
karjaival átölelt, így együtt mintha valami kívülállók lennénk, szemünk
kapuin át beengedtük a látványt anél-kül, hogy bármiféle érzelem előtört
volna belőlünk.
Láttuk, hogy egy ember a szerencsehozó
hajtincset kívánja éppen áruba bocsátani, melyet alig félórája szakított
ki egy még élő, égi hírnök fejéből, másik egy darabnyi gyolcsot szorongat
talizmán gyanánt, a harmadik a sérült, tollától már megfosztott szárnynak
kissé szenes csonkját nézegeti. Merenghettünk volna így még sokáig, mikor
többen felénk mutogattak. Hamarosan megtudtuk, miért.
Megjelent
egy rendőrjárőr, hogy a rendzavarás okozóit megkeresse. Alig volt olyan
ember, ki személyünk holléte és fele-lőssége felől ne tudott volna valamit.
Következő percek az irataink tüzetes átvizsgálásával teltek el, azalatt
mindennek, de mindennek, ami az angyalsággal láthatólag kapcsolatos tárgyi
emlék, csak a hűlt helye maradt.
Felvették
az adatainkat, felszólítottak, hogy másnap délelőtt jelenjünk meg a kapitányságon.
Megértőnek mutatkoztak, segítet-tek elküldeni a maradék bámészkodókat,
megkérdezték, hogy valaki ellen akarunk-e feljelentést tenni. Többször
említettük az „angyal” szót, de őket a vagyonban, vagy emberi életben történő
kár érdekelte. Úgy néztek össze egymással, mintha mi jöttünk volna a Marsról.
Csak néhány
címszóval tudta elmesélni Éli az elmúlt törté-neteket, miután a rendőrök
eltávoztak.
Azt vette
észre, hogy a kapu előtt csődület támadt. Akkor ő a sebesült szárnyát kezelte
éppen. Kiabáltak, hogy be akarnak jönni, sze-mélyesen megérintenék, megtekintenék
az égi lényt. Nem tágítottak, sőt egyre többen lettek. Félelmessé vált
a követelőzésük. Ekkor csodás javulás történt Angi állapotában. Kissé fényesebbé
vált, majd megmozdult, kinyitotta a szemét. Mikor Éli erről szólt, könnybe
lá-badtak a szemei:
- Jaj, de kár,
hogy nem tudod, micsoda egy tekintete volt! Egyszerre voltam jelen érzékelésemben,
de lényemnek mintha egy igazabb, nagyobb része kiszakadt volna testemből,
a szemei, mint valami csillagkapuk vonzottak át egy másik világba! Mindent
átha-tott bennem az Ő tekintete! És mintha az Ő szemével látnám a felsőbb
világokat, mintha az Ő érzésével tekintenék önmagamra és a kaput döngető
tömegre! Egyszerűen ez szavakkal leírhatatlan volt! Egész lényemet elárasztott
egy leginkább a békére hasonlító érzés, egy parttalan, végtelen víztükör
csendességét éreztem álta-la. Lehet, hogy ilyen, mikor egy angyal „beszél”
hozzám? Ő kissé elhátrált a ketrec sarka felé, de ezalatt is néztük egymást.
Az egész nem lehetett még félpercnyi idő sem, én viszont egy örökkévaló-ságnak
éreztem! – hangja többször is elcsuklott az emlékek élmé-nyeinek hatására.
- Ez volt az első
és utolsó kapcsolatom vele. – folytatta. Kár, hogy te nem láthattad így!
És még történt valami, egyre fényeseb-bé vált a teste, különösen a haja
ragyogott földöntúli fénnyel! Ez volt az a pillanat, mikor a kapunál támaszkodók
is felsikoltottak, majd a mögöttük lévők nyomására kapustól, kerítésestől
bezúdul-tak a kertbe. – emlékezett tovább – Angit ezután nem láttam élve
többé. Lehettek vagy ötvenen, akik kívülről és belülről tömör fal-ként
állták körül, talán egy pillanatnyi meghatódottsággal. Valaki felkiáltott
a hátsó sorból, hogy az angyalszárny tolla szerencsét hoz! Ez volt a végítélet!
Mindenki először talán csak egy tollat akart. De ahogy az utána jövők kitolták
őket, újra és újra közelebb férkőztek újabb tollakért. Majd mások az aranyhajból,
vagy a gyolcsruhából szaggattak ki darabokat, fejük fölött emelve a cso-datévő
zsákmányt. Az egész jelenet nem tartott tovább néhány percnél.
- Nézd meg, csak
ez maradt. – mondta, majd a ketrecben lé-vő holttestre mutatott. Csodálom,
hogy ezt nem szaggatták dara-bokra!
- Talán az lehet
a titka, hogy e kopasztott torzó semmilyen égi jelet nem produkál, nincs
benne láthatóan fenséges. – tettem hozzá.
A magunkkal hozott takarókba begöngyöltük
a maradványt. Ér-dekes módon súlyosabbnak tűnt, mint mikor élő volt. A
száraz, kissé aszalódott test alig mutatott valami angyalszerű formát.
Szárnyainak még a csonkjait is kitépték. Úgy találtuk, hogy ez a test nem
túl sűrű anyagból áll, nincs benne csont sem.
Innentől
feleségem és az én emlékeim időrendjében némi zavar támadt, a következők
sorrendiségét egyikőnk sem szavatolja. Valójában ez érthető is, hisz egyetlen
napon megjártuk a mennyei birodalmat és a poklokat.
Lényegtelen,
hogy melyik kellemetlenség volt az előbbi, Péter hazaérkezése, átváltozásai,
dühkitörése, összeroskadása, vagy a semmiből megjelenő Nemzetbiztonsági
Hivatal embereinek számunkra érthetetlen kérdései. Az biztos, hogy ezalatt
Péternek volt ideje végiggondolni a történések láncolatát. Rájött, hogy
csak néhány havernak telefonált, ez indította el az események tragédiá-ba
hajló sorozatát.
Bizony,
soha sem tudható előre, hogy bármely aprócska tettünk milyen korszakos
hatást képes e világban létrehozni. Hibásak, vagy csak vétkesek vagyunk–e,
azt egyedül a cselek-véseinket elindító érzés, önös, vagy önzetlen szándék
döntheti el.
A Hivatal
emberei már nem voltak olyan türelmesek és elné-zőek, mint a rendőrök.
Mire felocsúdtunk, minden adatunkat rög-zítették, a helyszínt olyan gondossággal
kerítették körbe, mint egy bűnesetnél. Itt számukra – mint kiderült – nem
esemény történt, hanem „ügy”. Ez az „ügy” „cselekmények”-kel tarkított
volt szá-mukra. Elkülönítve hallgattak meg (vagy ki?) bennünket. Péter
volt a leginkább letört, szemlesütve válaszolgatott a kérdésekre. Sajnos
már nem kerülhettem közel a holttesthez. Szállítókocsi érkezett érte. Amit
még véletlenül láttam, hogy a takaró, még mielőtt hoz-zányúltak volna,
egy fényvillanás közepette úgy esett össze, mint egy leeresztett léggömb.
Egy őr kivételével mindenki a halottszál-lítók körül nyüzsgött, veszekedett,
káromkodott. Valami szokatlan történhetett. Ezután ahelyett, hogy elengedtek
volna, magukkal vittek. Kérdéseinkre „itt, mi kérdezünk…", vagy „majd mi
döntjük el, melyik részlet fontos...” volt a válaszuk. Másnap délután jöhet-tünk
ki, miután ismételten elmeséltük az ügyet a Honvédelem vizs-gálótisztjeinek.
Kétségtelen,
hogy hazafelé lett volna mit mondanunk egy-másnak, de valahogy a csend
ült közénk.
Mikor a
szavak tehetetlenek, akkor beszél legtöbbet a csend.
Az egy éve
történt eseményeket követte még néhány élmény. Tudomásul vettük, hogy a
helyi hivatal is rosszallását fejezte ki irá-nyunkban „a lakosság nyugalmának
megzavarása miatt”. Több isme-rős elfordult tőlünk, mintegy megbélyegezve
amiatt, hogy mi „az ör-döggel cimboráltunk”. Talán öt-, hat ember volt
a falubéliek között, aki egyáltalán részese volt az eseményeknek, továbbá
vitt is magával valamennyi angyali „talizmánt”. Visszajelzések szerint
csalónak titu-láltak minket, mert a másnap reggel érkező TV-stáb semmilyen
érté-kelhető bizonyítékot sem talált. Máig sem értem, de minden, ami Angiról
származott, egyszerűen eltűnt. Mire a városból érkezők az Interneten árverésre
bocsátották a gyógyulást és szerencsét hozó tárgyaikat, azok is eltűntek.
Többen ugyan váltig állítják, hogy az eredetinek vannak a birtokában, a
Tényeket Tényleg Tisztelők meg-szereztek egyet, és könnyedén bebizonyították,
hogy az eddigiek mind hamisak. Szomszédék mesélték, hogy készült egy szenzációvadász
TV műsor a Lótusz csatornának, ahol hiteles szemtanúk beszámolóit gyűjtötték
csokorba, egyetlen képi, vagy tárgyi bizonyíték nélkül. A műsor híven szolgálja
ki a tömegeket. Sokoldalú és színes híreket akar. Számára nem is a tény
a lényeges, hanem a tény emberi visszhangja.
A legnagyobb
igazságok túl egyszerűek, talán ezért nem is népszerűek. A forrást hidegen
hagyja az, ha valaki éppen kénye-lemből, vagy megszokásból nem belőle merít!
Állítólag
a ketrec még néhány napig halványan derengett éj-szaka. A videotechnika
viszont nem volt képes jól láthatóan meg-jeleníteni a halovány fényességet.
Mivel mi nem kívántunk a tett-helyre visszamenni, ezt se cáfolni, sem megerősíteni
nem tudjuk.
A falu viszont
nem várt népszerűséget kapott. Hetekig nagy számú érdeklődő, kiránduló,
halottlátó, jövendőmondó és egyéb csodabogár jött, vizsgálódott, erőtereket
mért, vitatkozott, imádko-zott. A legnagyobb népszerűséget az a vendéglátó
egység érte el, melyet jó üzleti érzékkel Angyalhajnak neveztek el. A látogatók
itt filmvetítésekkel vegyített, eszem-iszomban tárgyalták meg a méré-seik,
észleléseik eredményét. A cipészüzlet Angyaltopán, a textilt is árusító
olcsó vegyesbolt Mennybolt, a Százforintos bolt Gyolcsom bolt, a pék üzlete
Mannabolt lett, de szálláshelyek, játékterem, és ki tudja még mi, mind
égies nevet kaptak. A tizenöt asszonyt fog-lalkoztató kis varroda angyalfigurákat
készített, de jöttek bazárosok az ország minden feléről, hogy telephelynek
az Angyalfalvaként becézett kicsiny falunk legyen nekik bejegyeztetve.
A kertészet angyalformára nyírott buxusokat kezdett árulni. Rövid idő alatt
a mi falunk védett márkanévvé vált. Még a segítőkész Péter barátunk is
kapott egy meglepő ajánlatot. Egy magát megnevezni nem akaró üzletember
jó pénzért megvásárolta a lepusztított madárhá-zat. A vételáron felül építtetett
egy sokkal nagyobbat, korszerűbbet helyette.
Mi ketten,
nem mentünk el az első évforduló ünnepségre. Nem volt sem neheztelés, sem
sértődöttség bennünk. Mégis, érde-kes, hogy minél több angyalnevű dologgal
találkoztunk, annál erő-sebbé vált bennünk a feledés.
Az évforduló
napján festettük a hálószobánkat, ezért abban a helységben készültünk aludni,
ahol egykor a sebesült, magate-hetetlen égi hírnök feküdt. Mikor Éli elhelyezkedett,
„Szép álmo-kat!” kívántunk egymásnak, lekapcsoltam a villanyt. Ekkor a
szo-bánkat szűrt, de határozottan aranyszínű fény ragyogta be. Oda-ugrottam
a fényforrást kutatva, a kis ékszeres díszdobozból jött a fény! Kinyitva
azt, egy aranysugár hajtincset találtam benne. A fény, bár sokkal ragyogóbbá
vált, nem bántotta a szemünket. Ál-tala viszont egy leírhatatlan, emberfeletti,
magasztos érzés töltött el minket.
Szívünk a határtalan világba tágult,
valami elemi erejű, zsibbasztó szeretethullám áradt rajtunk keresztül.
Egymást átölelve, órákig zo-kogtunk.
Itt járt
Ő, s finom szárnyával egy röpke pillanatra betakart minket.
2005.08.01.
U.I.: AZ ÍRÁSBAN SZEREPLŐ SZEMÉLYEK ÉS
HELYSZÍNEK A KÉPZELET SZÜLÖTTEI! (MINT AHOGYAN MI IS, VALAMENNYIEN!) A
VALÓSÁGGAL VALÓ HASONLÓSÁG A VÉLETLEN MŰVE! AKKOR, HA VALÓBAN LÉTEZIK A
VÉLETLEN! A GONDOLATOKBAN MEGTÖRTÉNT ESEMÉNYEKÉRT ÉN VAGYOK A FELELŐS. |