Angyalhaj

Ezen a napon is, mint rendesen, elindultam a házunk közelében lévő rétre, hogy a kutyánk kedvére futkározhasson a szabadban. Egész napot láncon tölti, így kitörő örömmel veti magát bele az illatokban gazdag füves, csalitos területekbe. Neki történeteket mesélnek az elmúlt órákban hátrahagyott szagok. Hol éjszakázott a fácán, előbújtak-e a tavaszi nyúlfiak, az őzbak bejárta-e a kertek végét. Minden alkalommal elfut a patakig megvizsgálva a vadcsa-pást, esetleg más kutyák szagnyomait megtalálva azt a maga sajá-tos módján igyekszik elfedni. Mintha azt üzenné: „ez az én terüle-tem, itt lakom, maradj távol!” Minden a szokásos mederben folyt, életkedv, derű, és valami csak a természetben érezhető békesség sugárzott az egész tájból. A reggeli harmatban kutyámnak, Anubis-nak, – röviden Nubinak nevezem –, cikk-cakkban futó nyomai messziről kirajzolódtak. Ez idő alatt jómagam alig gondolkodva, cél és értelem nélkül csupán a lábamra bízom magam. Olykor megkerülöm a galagonyás foltot, vagy átlépve a méteres patak-medret, a túlsó réten óriás nyárfák alatt folytatom a sétám. Hogy ki vezet kit, az sose derül ki, hol én követem kutyámat, messziről figyelve szökdécselését, máskor ő keres engem, nyomot fogva, majd mellettem elszaladva, új izgalmak után kutat.
     Ezúttal Nubi előrefutva eltűnt a szemem elől, majd miután utá-nanéztem, láttam, hogy a rét közepén húzódó, nagyfeszültségű oszlop közelében jön-megy. Ide úgy ugrik be, mint bármelyikünk egy gyorsbüfébe. Ezek a vasoszlopok nem lehetnek magasabbak 15 m-nél, három vaskos drótszáluk csak úgy csalogatják a fáradt madarakat egy kis pihenésre. Mikor nagy, tapasztalatlan szárnyas érkezik, vagy csapatos madarak tömege, és ha két szálat megköze-lítenek, akkor a 35000 V feszültség villámként vág keresztül raj-tuk. Egyszer a közelben voltam, mikor egy seregélyraj akart az oszlopra szállni. Az egy tömbként, rajban repülő madarak rövidre zárták az áramkört. A kisüléstől a kicsiny madártestek petárdaként robbantak szét. Mintha sorozatot lőttek volna. A levegő pedig égett tollszaggal, és a megriadt állatok zsivajával telt meg. Emiatt elő-szeretettel jár oda varjú, róka, vagy éppen a kutyám, hogy a grille-zett tetemekből jóllakjon.
    Most azonban nem tágított Nubi, az öreglány, inkább figyelt valamit. Közelébe érve először azt hittem, valami nagy madárhulla fölött áll. A fehér evezőtollak végei szenesre égtek. A szárny, vala-mi természetellenes görcsbe megmeredve, csaknem egészen elta-karta a testet. Nubi többször megszagolta, majd egy-két lépést eltávolodva hol ide, hol oda helyezkedett. Mikor a tetem mellé guggoltam, ő letelepedett a fűbe. Hattyú lehet az áldozat – villant belém. Az ép szárnyrészt megfogva magam felé gördítettem a testet. Meglepetésem, amit a látvány okozott, minden képzeletet felülmúlt. Csaknem úgy jártam, mint a Sivatagi Show c. film pávi-ánja, aki felemelve egy lapos követ, alatta kígyót látván hanyatt esett, elájult. Majd éledezve ismét felemelte a követ, ijedtében ismételten elájult. Számomra nem volt ijesztő, de rendkívüli módon bizsergető érzés kerített a hatalmába.
     Egy angyal testét tapintották ujjaim. Valami földöntúli érzés kerített hatalmába, mikor megérintettem.
     Elképesztően lágy, kellemes érzetű volt a test. Sokkal na-gyobbat mutatott így, mikor kezdtem a reflexes görcsből széthúzni. Meglepő, hogy ebben a felfokozott állapotban amibe kerültem, milyen hihetetlen részletességgel figyeltem meg mindent. Különös volt, mintha bennem valaki kíváncsian szemlélődne, mintegy fel-használva érzékszerveim észleleteit. A meglepődésen túl talán percekig nem volt bennem gondolat. Bizonyára sokan megfigyel-hették maguk is ezt a jelenséget, amikor egy korszakos élményben részesültek. Valamiféle időtlenség érzete áramlott át rajtam, min-tegy ősrégi emlékezet, álmaimból, életeimből, vagy talán génjeim-ből. Egyszerűen tudtam, hogy egy ismert, de elfeledett érzést ho-zott fel belőlem, a tudatom legmélyéről: igaz, legvalósabb valóság az, amit érintek. Sőt, amennyire emlékezem inkább otthonos, ben-sőséges kapcsolatot éltem meg e pillanatban.
     Szokatlan volt, hogy az égés felszínén túl sem korom, por, fű, de harmat sem tapadt rá az égi gyolcsból szőtt formaruhára. Mondhatni, makulátlanul tiszta maradt, bármekkorát is zuhanha-tott. Akárcsak Csontváry festményéről lépett volna elő. Igen karcsú volt, arca kortalan, s mind a fiatal fiúk, mind a lányok jellegzetes báját magába olvasztotta. Csodás érzés volt e szép arcot a kezem közé fogni.
     Egyszerre jelent meg bennem a tudás az összes angyali rendekről, a feladataikról, az összes mese és mitológia, a gyermeki képzelet ugyanúgy, mint a szentek találkozásainak élménye velük. Visszajöttek a korábban velük kapcsolatos tapasztalataim, frissen élővé lettek egyszeriben érzékeimben és érzelmeimben egyaránt.
     Nekem még soha sem sikerült megérintenem őket, ők vi-szont számtalanszor megsimítottak. Mintha egy leheletnyi finomsá-gú virágszirom érintené a bőröm. Sokszor úgy gondoltam, mintha a belőlük áradó delej lenne az, amely úgy ér el hozzám, mint egy felséges illat, melyet azonban nem az orrommal, hanem minden egyes sejtemmel külön-külön kellene érzékelnem.
     Lassan kezdett az emberi gondolkodásmód feléledni ben-nem, sőt, kérdések végtelen láncolata indult el elmémben, vála-szok után kutatva magamban. Megszűnt az a fajta varázs, amelyben – a maga tökéletességében – képes voltam megélni a pillanatot. A lehetséges válaszokat még nem adtam meg, pedig jöttek sorban. Az elemző tekintetem ugyan meg-megpihent egy-egy részleten, ruhán, arcon, a sérülés helyén, de a teljes egységében többé nem tudtam együtt a látványt az érzéssel összekapcsolni.
     Ekkor már a pórul járt lényt körülölelő részvét, együttérzés töltötte el a szívemet. Mivel még nem élem meg tartósan az egyetlen valóságot, sokszor annak hiszek, amit látok. Szemem a nagy csaló tragédiát, végességet, elmúlást tudósít, pontosan ellen-kezőt, mint a lélek, mely egy örökkévaló utazásunk piciny állomá-sának érzékeli a test létezését. Bár tudtam, hogy az angyalok is múlandóak, mégis meglepő volt, hogy itt, ilyen méltatlan módon fejezze be az égi pályafutását. Milyen baleset képes az elpusztít-hatatlant mégis összetörni? Létezik-e magyarázat, s ha igen, azt elmém képes-e megérteni? Van-e véletlen? Ott, fenn, az ő világuk-ban is lehetnek hibák, melyek okozatokat vonnak maguk után? Mi lesz az angyali lélek sorsa, ha elhagyja a testét? És még – Uram bocsá’ – jutott eszembe, talán pancser volt-e ez a szerencsétlen?
     Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok fontak körénk aurát. Tanácstalan voltam. Alig 200 méterre lakom innen. Hitvesem – ki maga is nagy angyalrajongó – bizonyára örülne, ha megmutatnám neki. Talán a kertünk végében szépen el is temethetnénk. Igazán kár érte! Milyen fenséges látvány egy óriási szárnnyal bíró égi lény! És az a ragyogás, ami az ő jelenlé-tükben megtörténik! Mintha ők belülről lennének a fény okozói! Ez viszont – igen, határozott érzé-sem volt, hogy „ez”-t és nem „őt” gondoltam – erre már nem ké-pes. Vagy talán mégis maradjon itt?
     Miközben magammal tanakodtam, csaknem váratlanul ért, hogy már fel is emeltem a testét. Utoljára akkor jártam hasonlóan, mikor egy nehéznek tűnő dobozt emeltem fel a földről. Tucatnyi ilyen masszív, nehézkes doboz között egyszer csak egy habkönnyű csomagolóanyaggal töltött dobozt leltem, a szokásos erőtől, len-dülettől csaknem magam mögé hajítottam! Ez esetben is valami-féle anyagot sejtettem, de rögtön tudatosult bennem, hogy az éteri matériának, melyben a földi anyagra ható angyali lény ténykedik, nagyságrendekkel kisebb a tömege. Ebben a közegben pedig még repülni is képesek. Könnyed terhemmel hamar hazaértem. Bár több emberrel, néhány környékbelivel találkoztam hazafelé, de a szokásos biccentéseken kívül másféle reakciót nem mutattak. Ta-lán nem is látnak ők igazán. Megfigyeltem sokukat, hogy semmi sem zökkent ki egyeseket a félálomszerű állapotukból. Valójában csak azt látják, ami nem billenti ki őket a megszokott gondolkodási mintáikból! Még él az emléke bennem, hogy magam is így éltem sokáig, egyfajta boldog tudatlanságban.
     Vállamra dobtam a kis testet, hogy könnyebben tudjam ki-nyitni a bejárati ajtót, mikor ösztönösen úgy kaptam utána, mint amikor valamit az ember leejt, de gyors reflexével megelőzve, még a gondolat előtt cselekszik. Beléptem az otthonomba, rájöttem, hogy nem csúszik sehova, hanem az eddigitől is könnyebbé vált. Hamarosan rájöttem, hogy mi lehet az oka. Az eddig ernyedten lógó test kissé megmozdult, és a Föld lélek-zetéből, az éteri ener-giáktól mindig fénylőn vibráló levegőből jól teliszívta magát. Ez az energia amit bárki megláthat főként tiszta kék ég alatt, ragyogó napsütésben, parányi tűhegynyi, gombostűfejnyi méretben úgy cikáznak kaotikus összevisszaságban, mint a rajzó rovarok. Ekkorra kiáltásomra előkerült a feleségem is, neki sem igazán volt ideje meglepődni, mert a határtalan lelkesedésem azt csírájában elfoj-totta.
? Él! Él! Él!- ennyit tudtam kinyögni! Mikor felvittük ez emeleti szobába, letettük az ágyunkra, meghatódottságunktól mindketten könnyeztünk, egymás kezét fogva úgy álltunk az ágy mellett, mintha maga a Messiás jelent volna meg közöttünk.
Ilyen megható örömöt csak olykor-olykor képes megélni az ember, mikor az emberi szeretet legmagasabb oktávja, az önzetlen létezés az agapé-nak nevezett isteni szeretetre vált át. Ez az, amikor könnyek peregnek le az arcodon, amikor pár hónapos gyermeked békés álmát figyelve észreveszed, hogy mosolyog. De úgy, abból a végtelen bol-dogságból fakadóan, mikor a tündérekkel és az angyalokkal együtt álmodva ráhangolódik a szeretet kiapadhatatlan forrására. És ez az állapot az, mely kiáradva téged is az Örökkévaló egyetlen, tünékeny élményével áld meg. Ezért is mondották az eleink: A gyermek: áldás!
     Egymás szavába vágva beszéltem el a megtalálás körülmé-nyeit. Mire egy kérdést megválaszoltam, Éli – mert így becézem a párom – két másikat is kérdezett.
    - Megtartjuk? – kérdezte végül. Erre elhallgattam. Ez az, amire nem tudtam a választ. Pontosabban fogalmazva, nem akar-tam tudni! Valahol éreztük mindketten, kimondatlanul, hogy ebben nem mi dönthetünk!
    - Első, és legfontosabb, hogy valami módon segíthessünk ne-ki! -mondtam én.
     Előkerestük a könyvszekrény összes angyalos könyvét. Az ágy mellett letelepedve, egymásnak adogatva hívtuk fel egymás figyelmét a fontosabbnak tartott részekre. Persze egy könyv sem tartalmazott olyan lényegi kérdést, hogy miként kell egy sérült angyalt gondozni, miként kell mesterségesen lélegeztetni, hogy kell szívmasszázst alkal-mazni, már ha egyáltalán lehet! Mondja már meg valaki, hogy van-e az angyaloknak szívük? Mármint az ő testi mivoltukból fakadóan – talán. Vagy érzés miatt kell-e nekik? Egyáltalán éreznek-e bármiféle érzelmet irányunkban, vagy csak szolgálnak minket (is)? Belőlük fakad-e az erő, vagy csak tolmácsként ténykednek, a Magasabbrendű Akarat kifejezőiként? Féltucatnyi, okos emberek, tisztánlátók által írott könyv sem volt képes egy jottányival sem közelebb juttatni minket a válaszokhoz. A Biblia angyalai pedig oly erőteljesek, sérthetetlenek, szükség nélkül valók, olykor kérlelhetetlen szigorral lesújtók, bizony, nekik aligha van angyali „kezelési, szerelési útmutatójuk” az emberek számára. Főként nem ilyen helyzetekre.
     Ekkor villant fel bennem a felismerés: Mi van, ha ő nem is igazi angyal? Csak valami hibrid? Vagy egy egyszerű földönkívüli! Vagy – ki tudja –, valami titkos kísérlet még titkosabb részvevője? Így próbált a kétkedés a lelkesedés rózsaszín felhőjén egy sötét, egyre nagyobbá növő, dagadozó űrt ütni. Mindkettőnkben alább-hagyott a kezdeti öröm. A félsz’ hűvös árnya lassan kezdett beszi-várogni az ajtó alatt, majd a kulcslukon, kissé később a falakról is az csordogált. Minden szögletből egyetlen, félelemből eredő gon-dolatból született, s hihetetlen sebességgel kezdte megszülni ön-magát. Ez a gondolat úgy kezdődik: – „mi lesz ha.., mi lesz akkor, ha...” Mielőtt ez az áramlat bilincsbe verte volna szívünket, egy-szerre egymásra néztünk elmosolyodva, kezeink ismét összeértek: Hát valóban ezt érezzük? Vagy csak a képzelet vetíti elénk? Ki az, aki irányítja a képzeletet? Ki táplálja azt? Ahogy erre egyszerre eszméltünk, gyorsabban mint ahogyan jött, úgy siklott ki a szo-bánkból a bizonytalanság, megtelve a szív igazságának tiszta fé-nyével.
     A kis pártfogoltunk mintha alvásra váltott volna ez idő alatt. A lehetőséghez képest kissé ellazultabbá vált, lélek-zése egyenletesebb, mélyebb lett. A beáramló, erőteljes cikázó mozgás helyett az általa kilélegzett prána most rendezett, ezüstös folyamként, szabályos idő-közökkel távozott tőle, majd lassanként elillant. A haja ez idő tájt egyre világosabbá, fénylőbbé kezdett válni. Olyannyira, hogy mikor kezembe fogtam, ahelyett, hogy a tenyerembe árnyékot vetet volna, a kezem inkább kivilágosodott, mert halványan aranyló színnel bera-gyogta azt.
? Angyalhaj! – Nézd, milyen csodás! – mondtuk egymásnak. Ahogy megsimogattuk a pihekönnyű tincseket, valami békés érzés jelent meg bennünk. Mintha a létezés hullámait tartottuk volna ujjaink között. Egész életemben valahogy mindig is vonzott, ösztönösen késztetett valami belső erő, hogy amikor kedvességet, szeretetet éreztem valaki iránt, akkor megsimítsam a fejét.
     Talán éppen ezt az érzést kerestem mindig is, mikor a haj-nak selymét éreztem. Az ösztönös megnyilvánulás a simogatás során valójában felerősödött, az adás állapotából oda-vissza áramlássá váltott át, megvillantva a szeretet egy magasabb oktáv-ját. Szinte belefeledkeztünk ebbe az érzésbe, mintha csak egy rövidke családi idill jelent volna meg a hétköznapok valóságában.
     Ismét kezdünk gondolkodni, hogy mi tévők legyünk a súlyo-san sérült angyallal. Próbáltuk a hűs, vizes borogatást is, lehet hogy használt, de lehet, hogy nem. A nedvesség egy része való-sággal átszivárgott a testen, a párnát is megnedvesítve. A segíteni akarásunk úgy tűnt rendre kudarcot vallott. Ahogy a testet vizsgál-gattuk, a leginkább sérültnek a szárnyat találtuk. Tudom, hogy őrült ötlet volt, de beugrott, hogy a szomszéd utcában van egy jó ismerő-sünk, aki természetjáró és kedvelő ember, sokszor fogadott be, ápolt sérült madarakat az otthonában. Volt is egy nagy röptető az udvarán, hogy a szárnyukat edző nagyobb madarak is itt tanuljanak meg újra repülni. Élivel egyeztettem elképzeléseimet, bár ő még gondolkodott, hogy a ház mellett, szabadban készítsünk egy betegágyat. Hátha eljön-nek érte a többiek. Nem hiszem, hogy e csodás égi lény nem hiányzik valahol a létszámellenőrzésen! Mivel etetni sem, gondozni sem voltunk képesek, úgy döntöttünk, megvárjuk a reggelt, s ha jobban lesz, át-visszük a madarász barátunknak, hogy legalább a röptetőbe csukja be.
     Éjjel csaknem végig ébren voltunk, beszélgettünk a beteg-ágy mellett. Beleéreztünk, hogy milyen hihetetlen magányos lehet az, aki kiszakad az égi otthonából. A gondolat itt nehézkes, a test pedig igen lassú. A végtelen tér helyett a Föld visszatartó ereje szakítja meg a könnyed lebegést. Másféle törvények közé esve egészen új, fájdalmas tapasztalatokat szerezve, ép tudatánál az emlékek, és a hazavágyás gyötrelmei által megtöretve egyetlen cél lebeghet csak előtte: Vissza, vissza, Isten országába! Ennél csak egy lehet borzasztóbb: Ha a zuhanástól annyira megsérült, hogy emlékeit sem képes felidézni, elfelejtve a saját csodálatos országát. Az maga lehet a halál! Csupán az érzés marad meg benne, hogy ő egy valaki, és e világban él, de mégsem érzi azt, hogy ebből való lenne. A kapcsolatok létrehozásának módját pedig újra kell tanulnia. Vissza kell lépni, hogy a tudat egyetemes nyelve helyett test és beszéd által értesse meg magát. Minden egyes alkalommal érezheti, hogy nem képes igazán kifejezni önmagát, hiszen még csak a töredékéhez sem elegendő az a kifejezési eszköz, ami itt számára rendelkezésre áll.
     Ebben az állapotában lehetetlen volt megjósolni, hogy meg-éri-e a másnapot. Sajnos, még egyik lehetőség sem kizárt.
Arra is gondoltunk, hogy talán nevet is kellene már adni néki, legalább amíg nem tud üzenni, vagy megszólalni. Mindketten tudtuk, hogy a névadás az egyik leginkább felelősségtejes döntés amit emberként megtehetünk. Nem akartuk őt az adott név erőinek börtönébe zárni, ezért Angi-nak becézzük csak, lévén, hogy angyali lény. Bár kissé vicces volt mikor megemlítettem, hogy nem volnék elragadtatva, ha hasonló helyzetben nevem az „ember” szóból Embi, Embri, vagy épp Embri Józsi lenne.
     Korán keltünk, mivel alig történt változás Angi állapotában, ezért már reggel betettük az autóba, hogy átvigyük a madaras ismerősünkhöz. Leheletnyi, könnyed teste szinte átvette az autó-ülés formáját. Ebből úgy gondoltuk, hogy enyhült benne az áram-ütés által okozott görcs. Mikor az autó beindult, szóltam a párom-nak, hogy el ne induljon, hiszen ekkor még a nyitott hátsó ajtó mellett álltam, igazgatva Angi szárnyait. Miután előadtam az intel-meimet, becsukván az ajtót láttam, hogy Éli még két lépés távol-ságban áll a kocsi jobb oldalán. Akkor még nem is igazán értettünk semmit, siettünk, így nem értetlenkedtünk tovább. Péter, ki eszter-gályos és a madárápoló, már várt minket. Mivel reggel a munkába indult, sietve átvizsgálta a betegünket. Forgatta ide, rakta oda, egészen tanácstalannak tűnt:
    - De hát ez egy angyal! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
    - Most meg mi a fenét csináljak vele? – mondta, s a korábbi ha-tározottsága láthatólag a semmivé foszlott. Ezt a fejszőrzetének erőtel-jes kaparászásából következtettem ki, mert hol a másnapos borostáját, hol a középen kissé kopaszodó hajzatát vakargatta. Minekutána szem-besítettem megbeszélésünk tartalmára vonatkoztatva:
    - Én megmondtam! Ezért telefonáltam! – emlékeztettem az esti telefonomra őt. Erre kissé kiegyelte a szemöldökét is.
    - Hát? – kezdte. Talán ide, a nagy röptetőbe kellene becsukni! Majd a városban nézek neki valami kaját! De mit is eszik? Talán mannát?
    - Nekem sincs jobb ötletem! – mondottam. Ha egy nép negy-ven évig ebből élt, talán megfelel majd neki is!
    - Csak poénkodjatok, de lehet, hogy jó felé tapogatózunk, mert a levegőben lévő prána után ennek az ételnek lehet a legma-gasabb rezgésszintje! – szólt Éli.
    - Most rezgetni, vagy kajáltatni akarjátok a szerencsétlent? – kérdezte Péter. Majd műszak után beugrok egy gyógynövényes-hez, ha ott nincs manna, akkor a reformkaját és egyéb kiegészítő-ket forgalmazó boltot keresem meg. Ha valahol, ott biztosan ka-pok! – mondta mintegy magának. De gyerekek! Ez a manna ha nem hizlal, ráadásul egészséges, az tuti, hogy igen húzós lesz neki az ára! Ez egy jó magyar szokás!
    - Jó, persze! Ne egy vagonnal vegyél, hanem egy kisebb cso-magot, próbaként. Árától ne aggódj, mindenképp szükséges, bár-mit megadunk érte. Pénz van nálad?
Miután elláttuk egymást kölcsönös jó tanáccsal és anyagiakkal, Péter az órájára nézett:
? Most döntsétek el, hogy jöttök, vagy maradtok, mert megy a buszom! Nem érek rá itt ábrándozni, mert nekem dolgoznom kell.
     Miután ő elment, valami előre nem sejthető módon, de a jö-vőt visszafordíthatatlanul megváltoztatta. Ha értéket adott volna a pillanat nagyszerűségének, talán mindannyian élhettünk volna egy égi lénnyel való együttlét tanulságokkal, igazságokkal gazdagító közreműködésével.
No, hogy ne vágjak a történet közepébe, mindketten marad-tunk feleségemmel. Mi igazán csak ezt tartottuk a legfontosabbnak. Felcsörögtem a műszakvezetőm, hogy ma semmiképp nem tudok be-menni, mert igen fontos ügy jött közbe. Ő ugyancsak csodálkozott, mert kétévi együttműködésünk alatt egyszer sem kéredzkedtem el váratlanul. Fel is keltette a szokásos emberi kíváncsiságát.
    - Na, mi van, csak nem „ficánkolni" támadt kedved? – kér-dezte a telefonban. Még néhány hasonló értelmű kérdés után, elhárítva az élcelődést, kiböktem az igazságot:
    - Egy bajbajutott angyalt kell ápolnom. Ez az igazság!
    - Á! Szóval mégiscsak csajozol! -mindaddig nem hagyta abba a beszélgetést, míg meg nem ígértem, hogy mindenről beszámolok majd neki! Bár mély meggyőződésem volt, hogy a tények helyett csak a saját elméjében megszületett vágyképet volt hajlandó elfo-gadni.
     Éli nem járt be munkahelyre, mert szabad művészlélek, al-kotóként és háziasszonyként otthon tevékenykedett. Mindketten úgy döntöttünk, hogy Angi lábadozása idején vele kívánunk lenni. Érdekes, hogy jó ideje kitölti a spirituális létezéssel történő ismer-kedés napjaink nagy részét, mégis ez az eset ismeretlen izgalmat, a tapasztalat új érzetét adta meg nekünk. Beszélgettük egymás között, hogy szokatlan érdektelenség övezi a kis jövevény érkezé-sét. Ekkor még nem volt előjele a következményeknek.
     Angi egyszer magától elfordult a másik oldalára. Azt hittük, hogy teljesen felébred, de a jótékony, gyógyító álom megóvta őt a szenvedésektől. Azon beszélgettünk, hogy vajon mit álmodhat egy angyali lény? Szabad-e ekkor, sodorja-e a tudattalan, vagy irányí-tani képes az álmai eseményeit? Valószínűleg az utóbbi lehet szá-mára az igaz, mert egy angyal nem rendelkezik tudatalatti élettel, részint mert nem élt e világban, másrészt mert őszinte, minden szinten kinyilvánító életet él. Hasonlót, mint a tagadástól, félelem-től mentesült, szent életű földi mesterek.
     Élit otthagyva hazamentem a kocsival, hogy magunk szá-mára valami ételt és néhány hasznavehető könyvet vihessek visz-sza. Eközben az ülésen egész jelentős mennyiségű, kis csomóban összehajló angyalhajat találtam. Amikor kezembe vettem, az ugya-nolyan belső fénnyel ragyogott fel, mint mikor az angyal fején volt. Ekkor tűnt fel először, hogy sejtelmes, rózsához hasonló illatot is áraszt magából, korábban az áram perzselésének jellegzetes szaga ezt az illatot teljesen elfedte. Az aranyló tincset egy szép díszdo-bozba helyeztem, majd úgy egy óra múlva visszatértem a madár-házhoz.
     Éli izgatottnak tűnt, ezt még azelőtt láttam rajta, mielőtt a kocsiból kiszálltam.
    - Na, történt valami a távollétemben? – kérdeztem őt.
    - Történt bizony! De nem olyasmi, melyre gondolnál!
    - Rosszabbul lett?
    - Ne találgass! Valaki járt itt, és nekem nem tetsző módon tett fel kérdéseket Angiról.
    - De mégis, milyen kérdést? Megvizsgálta talán? Jut eszembe, kitől kapott bárki bejelentést, hogy egy angyal van nálunk?
    - Nem fogod elhinni! Péter a munkahelyre utazván néhány kollégának megemlítette, hogy mi történt.
    - Jó, de azok is vele dolgoznak most.
    - Még nem hallottál a mobiltelefonokról? Ez a fickó a szom-széd faluból jött át, hogy valami szenzációt szagoljon ki. Le is fényképezte Angit, azt nem volt jogom megtiltani. Viszont be a ketrecbe nem engedtem hozzá, mert az magánterület, és a mi gondozásunk alatt áll.
    - Ezt jól tetted. El kell gondolkodnunk, hogy mettől meddig terjedhet a mi tevékenységünk, ki és milyen alapon tehet, vagy nem tehet vele bármit, míg ennyire tehetetlen.
     Ketten tovább beszéltük az előzőekben történteket. Ha va-lami az életeinkbe bekerül, az mindenképp ajándék. Bánjunk vele eszerint. Viszont nem mi okoztuk ezt a lehetetlen helyzetet, melybe óhatatlanul belesodródni látszunk. Ha ez így van, semmiképpen nem vagyunk felelősek a kellemetlen történésekért. Igen ám, ha a rossz oldalért nem, akkor a segítő jó szándék sem szükségszerű. Két választásunk is van. Közömbös vagy közönyös, önös vagy ön-zetlen, alakító vagy megengedők legyünk-e ebben a helyzetben. A szabad akaratról és a sorsszerűségről alkotott működő igazságokat vetettük egymással szembe, ezúttal több, jelentős ütközés volt közöttük. Mindkettőt igazolni és cáfolni is tudtuk. Mintha ez irányú ismereteink éppen ma lennének éles helyzetben kipróbálás alatt. Mindenképp döntésre vagyunk kényszerülve, mert ez a testi ittlé-tünk alapja. Vagy döntünk és cselekszünk, vagy azt döntjük, hogy nem cselekszünk, az előbbit szabad akaratnak, az utóbbit sorssze-rűségnek éljük meg! Egyetlen jó lehetőség adódhat csak, amely nem a halandó világot, hanem az azon túlmutató isteni eszményt hivatott szolgálni. Amíg Angi küzd az életéért, addig együttérzé-sünkből fakadóan segítjük, támogatjuk őt. Úgy gondoltuk, mégis-csak el kellene innen vinni őt hozzánk, mert ittlétének szenzációja esetleg zavarná a felépülését. Igaz, hogy a madárház kitűnő, tá-gas, levegős hely volt, de nem eléggé eldugott a kíváncsi szemek elől. Péter holmija közül kivettem néhány darab finom szövésű madárfogó hálót, hogy otthon, az ablak elé betéve védje meg An-git az üvegtől. Másrészt ne engedjen be tolakodó tekinteteket. Ekkor jutott eszembe, hogy mi itthon, magunknak is csinálhatnánk együtt néhány fényképet. Végül is soha sem lett ebből semmi. Mivel itt még nyugalom volt, ketten kétfelé válva siettünk elren-dezni sorainkat.
     Párom a gyógyszertárba szaladt, hogy sebápolókról és köt-szerről gondoskodjon. Én pedig az otthoni szobát tettem alkalmas-sá egy szárnyas vendég ott tartására.
     Még javában szegeltem a hálókat, mikor hosszasan csen-gettek. Két kevésbé ismerős ember állt az ajtóban, valójában tisz-telettudóan érdeklődtek, hogy igaz-e, találtam egy földönkívülit. Máskor, más helyzetben bizonyára szívesen beszélgettem volna velük, most azonban kezdtem kibillenni az egyensúlyomból! Kifej-tettem volna bővebben, hogy ő egy angyal, nem egy földönkívüli. Az angyal a meg nem nyilvánuló világban élő hírvivő, vagy gond-nok, de nem élt, nem volt az anyag börtönébe bezárva! Ilyenfor-mán is rendkívüli eseménynek éreztem Angi megjelenését a mi világunkban. Honnan tudhatták meg? – ez volt az első, ami eszembe jutott. Mit akarnak? Ki küldte őket? Amikor az emberek szeme láttára a karomban tartva az angyali testet előttük elsétál-tam, még egy ’adj Isten’ sem hangzott el. Bár, mint mondottam, igazán kedvesen érdeklődtek a hogyléte felől, megkérdezték, hogy megnézhetnék-e, továbbá miféle csodatételekre képes. Rövid, de határozott fellépésemmel elutasítottam őket. Mire végeztem a szo-bának a kialakításával, hárman vagy négyen csöngettek be, majd tanácstalanul a ház környékén kezdtek egymással izgatott beszél-getéseket váltani. Tőlük már meg sem kérdeztem, hogy kitől és mi hallottak. Volt valami komikus, és egyszerre tragikus érzésem velük kapcsolatosan. Mint valami vásári látványosságot, úgy kívánták a szárnyaszegett angyalt megtekinteni. Mint egykoron a szakállas nőt, vagy a legkisebb törpét, esetleg a notredami toronyőrt. Amikor ez az agyal és társai rendeltetés szerint tették a dolgukat ég és föld között, segítve a hétköznapok nehézségeiben, akkor miért nem vettek róluk tudomást? Jó esetben annyit érdemeltek ki az emberektől, hogy „ma piszok nagy mázlim volt...”. Felötlött ben-nem egy igazán méltatlan megnevezés a tömegre: hiénák, vagy épp dögkeselyűk. Nem vagyok rá büszke, mert ha másokban hibát találok, annak lenyomata bennem is meglelhető. Alig tízegynéhány évvel ezelőtti önmagamként, jelen helyzetben talán hasonlóan cselekedtem volna.
     Újra kellett gondolnom minden elhelyezéssel kapcsolatos tervet. Azt már láttam, hogy a titokzatosság homálya nem képes elfedni a túlzó érdeklődést. Ám egyszerre, mint valami égi jelre, valamennyien „elspricceltek” a házunk elől. Ekkor már legalább öt, vagy hat autóval ácsorogtak előttünk. Rövid ideig nyugodt voltam.
     Egyik szomszédom csengetett rám telefonon: – Azonnal eredj Éli hív, nagy a baj! A túl rövid, túl tömör üzenet azonnali indulásra késztetett.
     Kocsival mentem, de emiatt még később értem oda a hely-színre. Röpke két, két és fél órán belül Péterék utcája dugig meg-telt. Mindenfelé nyüzsgő, hullámzó, izgatottan társalgó emberi zombik hada. Többségében középkorú embereket láttam, nagyobb létszámban nőket. Láthatólag saját mondandójukon kívül semmiről nem vesznek tudomást. Mindenki az eddig szégyellt, eltagadott, szorongásoktól terhes, olykor félelmet keltő megélt, vagy éppen képzelt eseményeit kívánta megosztani másokkal. Elcsípett szó-foszlányok gabonakörökről, ufókról, végítéletről hallatszottak. Megdöbbentő volt számomra, hogy ők, kik egy angyalt jöttek megtekinteni, nézték, de csak saját emlékeiket látták helyette. Legalább öt perc telt el, mire Péterék kapujához vergődtem.
     Mikor itt álltam, egészen elért a kétségbeesés. Semmi sem maradt bennem a belső békémből! Sokévnyi, belső énem feléb-resztéséért végzett lelki gyakorlatom eddigi hatása egyetlen röpke pillanat alatt tűnt tova. Elementáris erővel tört fel bennem valami kétségbeeséssel vegyes fájdalom! Ordítani, sőt üvölteni támadt kedvem! Nem is tudom, talán üvöltöztem is. Mindenesetre a saját hangom megkülönböztetés nélkül elnyelődött a hatalmas zsivaj-ban: – Miért?... Miért?... Mit tettetek? Hát ma mindenki megőrült? – ezt az utóbbit valóban kiáltoztam, többször is, én is egy őrült módjára.
     Péter kapuja, sőt kerítésének jó része egyszerűen eltűnt. Mintha valami természeti erő gázolta volna le. Ahogy emlékszem, a gyep a sok-sok tipródástól szó szerint kipusztultnak látszott. El-gyalult a tömeg mindent, ami a kerítés és a madárház között található volt. Még innen sem láttam Élit, mert kisebb csoportok álltak előttem. Néhányan egymás felé fordulva – mintegy ma-guknak – imádkoztak. A teraszról egy ismeretlen harsányan, nyálát bőven fröcsögtetve bűnbocsánatról prédikált. Mivel nem tudtam más felé kerülni, hogy eljussak a ketrechez, közvetlen előtte kellett eliszkolnom. Ugyanis félelmet keltő, fülsértő riká-csolása miatt a tömeg tisztes távolságot tartott tőle. Az ő üzenete lehetett talán az egyetlen, mely ebben a káoszban egyik embertől egy másikhoz eljuthatott, mert körülötte többen zokogtak. „Átko-zottak... Bűnösök vagytok... Lesújt rátok az Úr...” kezdetű és egy-ben ezzel befejezett mondataira emlékezem csak.
     Ebben a zűrzavarban ott fenn a teraszon érzékszerveim kezdtek cserbenhagyni, vagy talán így javultak? Csendesebb, lelas-suló történések, mozgások lehetővé tették, hogy kedvesemet végre megpillanthassam. Mikor szemünk összetalálkozott, egy-szerre mindent tudtam ami fontos. „Vége! Így lett vége! Nincs tovább!” – ez volt az üzenetének lényege. Egyúttal mintha bennem is ugyanaz a tehetetlenség, majd egyfajta kiüresedettség teljese-dett volna ki, amit ő maga élt meg az elmúlt órákban. Az elmúlt évtizedek szeretettel teli légkörében nekünk alig kellettek a szavak, hogy megértsük egymást. Ebben az állapotban léptem a szereplés-ben lévő ember bűvkörébe, ki elém állva sűrűn szórta rám az átkait bűneimért. Bár legkevésbé sem volt képes már bárki bosszantani ebben az állapotomban, rezzenéstelenül és megállíthatatlanul ha-ladtam tovább páromhoz. Senki mást, semmi egyebet nem érzé-keltem, csak Éli beletörődő fájdalmát.
     Éli később úgy emlékezett, hogy a szónokot, mikor két kéz-zel megragadta a ruhám, egyetlen kézmozdulattal úgy söpörtem félre magamról, mint egy legyet. Állítólag a falig repült és „elakadt benne a lemez". Erről csak mástól szereztem tudomást.
     Végre egymáshoz érve átöleltük egymást, felélesztve köl-csönösen az ősbizalmat és a vele járó megnyugvást. „Betelt, ez így volt megírva". Azt, ami elrendelt, a bölcs elfogadja, a balga pedig mentségeket, vagy felelősöket keres ebben a világban.
     A ketrec nem kevésbé vigasztalan látványt nyújtott. Most is néhányan benne kotorásztak, keresve még valami kézzelfoghatót. Angi holtteste így lecsupaszítva inkább egy nyúzott, többnapos állattetemhez vált hasonlatossá. Semmi érdeklődést nem mutattak iránta a „kincskeresők". Inkább még egy-egy tollpihét az angyal-szárnyból, vagy néhányat az angyalhajból szerettek volna megka-parintani. Feleségem karjaival átölelt, így együtt mintha valami kívülállók lennénk, szemünk kapuin át beengedtük a látványt anél-kül, hogy bármiféle érzelem előtört volna belőlünk.
Láttuk, hogy egy ember a szerencsehozó hajtincset kívánja éppen áruba bocsátani, melyet alig félórája szakított ki egy még élő, égi hírnök fejéből, másik egy darabnyi gyolcsot szorongat talizmán gyanánt, a harmadik a sérült, tollától már megfosztott szárnynak kissé szenes csonkját nézegeti. Merenghettünk volna így még sokáig, mikor többen felénk mutogattak. Hamarosan megtudtuk, miért.
     Megjelent egy rendőrjárőr, hogy a rendzavarás okozóit megkeresse. Alig volt olyan ember, ki személyünk holléte és fele-lőssége felől ne tudott volna valamit. Következő percek az irataink tüzetes átvizsgálásával teltek el, azalatt mindennek, de mindennek, ami az angyalsággal láthatólag kapcsolatos tárgyi emlék, csak a hűlt helye maradt.
     Felvették az adatainkat, felszólítottak, hogy másnap délelőtt jelenjünk meg a kapitányságon. Megértőnek mutatkoztak, segítet-tek elküldeni a maradék bámészkodókat, megkérdezték, hogy valaki ellen akarunk-e feljelentést tenni. Többször említettük az „angyal” szót, de őket a vagyonban, vagy emberi életben történő kár érdekelte. Úgy néztek össze egymással, mintha mi jöttünk volna a Marsról.
     Csak néhány címszóval tudta elmesélni Éli az elmúlt törté-neteket, miután a rendőrök eltávoztak.
     Azt vette észre, hogy a kapu előtt csődület támadt. Akkor ő a sebesült szárnyát kezelte éppen. Kiabáltak, hogy be akarnak jönni, sze-mélyesen megérintenék, megtekintenék az égi lényt. Nem tágítottak, sőt egyre többen lettek. Félelmessé vált a követelőzésük. Ekkor csodás javulás történt Angi állapotában. Kissé fényesebbé vált, majd megmozdult, kinyitotta a szemét. Mikor Éli erről szólt, könnybe lá-badtak a szemei:
    - Jaj, de kár, hogy nem tudod, micsoda egy tekintete volt! Egyszerre voltam jelen érzékelésemben, de lényemnek mintha egy igazabb, nagyobb része kiszakadt volna testemből, a szemei, mint valami csillagkapuk vonzottak át egy másik világba! Mindent átha-tott bennem az Ő tekintete! És mintha az Ő szemével látnám a felsőbb világokat, mintha az Ő érzésével tekintenék önmagamra és a kaput döngető tömegre! Egyszerűen ez szavakkal leírhatatlan volt! Egész lényemet elárasztott egy leginkább a békére hasonlító érzés, egy parttalan, végtelen víztükör csendességét éreztem álta-la. Lehet, hogy ilyen, mikor egy angyal „beszél” hozzám? Ő kissé elhátrált a ketrec sarka felé, de ezalatt is néztük egymást. Az egész nem lehetett még félpercnyi idő sem, én viszont egy örökkévaló-ságnak éreztem! – hangja többször is elcsuklott az emlékek élmé-nyeinek hatására.
    - Ez volt az első és utolsó kapcsolatom vele. – folytatta. Kár, hogy te nem láthattad így! És még történt valami, egyre fényeseb-bé vált a teste, különösen a haja ragyogott földöntúli fénnyel! Ez volt az a pillanat, mikor a kapunál támaszkodók is felsikoltottak, majd a mögöttük lévők nyomására kapustól, kerítésestől bezúdul-tak a kertbe. – emlékezett tovább – Angit ezután nem láttam élve többé. Lehettek vagy ötvenen, akik kívülről és belülről tömör fal-ként állták körül, talán egy pillanatnyi meghatódottsággal. Valaki felkiáltott a hátsó sorból, hogy az angyalszárny tolla szerencsét hoz! Ez volt a végítélet! Mindenki először talán csak egy tollat akart. De ahogy az utána jövők kitolták őket, újra és újra közelebb férkőztek újabb tollakért. Majd mások az aranyhajból, vagy a gyolcsruhából szaggattak ki darabokat, fejük fölött emelve a cso-datévő zsákmányt. Az egész jelenet nem tartott tovább néhány percnél.
    - Nézd meg, csak ez maradt. – mondta, majd a ketrecben lé-vő holttestre mutatott. Csodálom, hogy ezt nem szaggatták dara-bokra!
    - Talán az lehet a titka, hogy e kopasztott torzó semmilyen égi jelet nem produkál, nincs benne láthatóan fenséges. – tettem hozzá.
A magunkkal hozott takarókba begöngyöltük a maradványt. Ér-dekes módon súlyosabbnak tűnt, mint mikor élő volt. A száraz, kissé aszalódott test alig mutatott valami angyalszerű formát. Szárnyainak még a csonkjait is kitépték. Úgy találtuk, hogy ez a test nem túl sűrű anyagból áll, nincs benne csont sem.
     Innentől feleségem és az én emlékeim időrendjében némi zavar támadt, a következők sorrendiségét egyikőnk sem szavatolja. Valójában ez érthető is, hisz egyetlen napon megjártuk a mennyei birodalmat és a poklokat.
     Lényegtelen, hogy melyik kellemetlenség volt az előbbi, Péter hazaérkezése, átváltozásai, dühkitörése, összeroskadása, vagy a semmiből megjelenő Nemzetbiztonsági Hivatal embereinek számunkra érthetetlen kérdései. Az biztos, hogy ezalatt Péternek volt ideje végiggondolni a történések láncolatát. Rájött, hogy csak néhány havernak telefonált, ez indította el az események tragédiá-ba hajló sorozatát.
     Bizony, soha sem tudható előre, hogy bármely aprócska tettünk milyen korszakos hatást képes e világban létrehozni. Hibásak, vagy csak vétkesek vagyunk–e, azt egyedül a cselek-véseinket elindító érzés, önös, vagy önzetlen szándék döntheti el.
     A Hivatal emberei már nem voltak olyan türelmesek és elné-zőek, mint a rendőrök. Mire felocsúdtunk, minden adatunkat rög-zítették, a helyszínt olyan gondossággal kerítették körbe, mint egy bűnesetnél. Itt számukra – mint kiderült – nem esemény történt, hanem „ügy”. Ez az „ügy” „cselekmények”-kel tarkított volt szá-mukra. Elkülönítve hallgattak meg (vagy ki?) bennünket. Péter volt a leginkább letört, szemlesütve válaszolgatott a kérdésekre. Sajnos már nem kerülhettem közel a holttesthez. Szállítókocsi érkezett érte. Amit még véletlenül láttam, hogy a takaró, még mielőtt hoz-zányúltak volna, egy fényvillanás közepette úgy esett össze, mint egy leeresztett léggömb. Egy őr kivételével mindenki a halottszál-lítók körül nyüzsgött, veszekedett, káromkodott. Valami szokatlan történhetett. Ezután ahelyett, hogy elengedtek volna, magukkal vittek. Kérdéseinkre „itt, mi kérdezünk…", vagy „majd mi döntjük el, melyik részlet fontos...” volt a válaszuk. Másnap délután jöhet-tünk ki, miután ismételten elmeséltük az ügyet a Honvédelem vizs-gálótisztjeinek.
     Kétségtelen, hogy hazafelé lett volna mit mondanunk egy-másnak, de valahogy a csend ült közénk.
     Mikor a szavak tehetetlenek, akkor beszél legtöbbet a csend.
     Az egy éve történt eseményeket követte még néhány élmény. Tudomásul vettük, hogy a helyi hivatal is rosszallását fejezte ki irá-nyunkban „a lakosság nyugalmának megzavarása miatt”. Több isme-rős elfordult tőlünk, mintegy megbélyegezve amiatt, hogy mi „az ör-döggel cimboráltunk”. Talán öt-, hat ember volt a falubéliek között, aki egyáltalán részese volt az eseményeknek, továbbá vitt is magával valamennyi angyali „talizmánt”. Visszajelzések szerint csalónak titu-láltak minket, mert a másnap reggel érkező TV-stáb semmilyen érté-kelhető bizonyítékot sem talált. Máig sem értem, de minden, ami Angiról származott, egyszerűen eltűnt. Mire a városból érkezők az Interneten árverésre bocsátották a gyógyulást és szerencsét hozó tárgyaikat, azok is eltűntek. Többen ugyan váltig állítják, hogy az eredetinek vannak a birtokában, a Tényeket Tényleg Tisztelők meg-szereztek egyet, és könnyedén bebizonyították, hogy az eddigiek mind hamisak. Szomszédék mesélték, hogy készült egy szenzációvadász TV műsor a Lótusz csatornának, ahol hiteles szemtanúk beszámolóit gyűjtötték csokorba, egyetlen képi, vagy tárgyi bizonyíték nélkül. A műsor híven szolgálja ki a tömegeket. Sokoldalú és színes híreket akar. Számára nem is a tény a lényeges, hanem a tény emberi visszhangja.
     A legnagyobb igazságok túl egyszerűek, talán ezért nem is népszerűek. A forrást hidegen hagyja az, ha valaki éppen kénye-lemből, vagy megszokásból nem belőle merít!
     Állítólag a ketrec még néhány napig halványan derengett éj-szaka. A videotechnika viszont nem volt képes jól láthatóan meg-jeleníteni a halovány fényességet. Mivel mi nem kívántunk a tett-helyre visszamenni, ezt se cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk.
     A falu viszont nem várt népszerűséget kapott. Hetekig nagy számú érdeklődő, kiránduló, halottlátó, jövendőmondó és egyéb csodabogár jött, vizsgálódott, erőtereket mért, vitatkozott, imádko-zott. A legnagyobb népszerűséget az a vendéglátó egység érte el, melyet jó üzleti érzékkel Angyalhajnak neveztek el. A látogatók itt filmvetítésekkel vegyített, eszem-iszomban tárgyalták meg a méré-seik, észleléseik eredményét. A cipészüzlet Angyaltopán, a textilt is árusító olcsó vegyesbolt Mennybolt, a Százforintos bolt Gyolcsom bolt, a pék üzlete Mannabolt lett, de szálláshelyek, játékterem, és ki tudja még mi, mind égies nevet kaptak. A tizenöt asszonyt fog-lalkoztató kis varroda angyalfigurákat készített, de jöttek bazárosok az ország minden feléről, hogy telephelynek az Angyalfalvaként becézett kicsiny falunk legyen nekik bejegyeztetve. A kertészet angyalformára nyírott buxusokat kezdett árulni. Rövid idő alatt a mi falunk védett márkanévvé vált. Még a segítőkész Péter barátunk is kapott egy meglepő ajánlatot. Egy magát megnevezni nem akaró üzletember jó pénzért megvásárolta a lepusztított madárhá-zat. A vételáron felül építtetett egy sokkal nagyobbat, korszerűbbet helyette.
     Mi ketten, nem mentünk el az első évforduló ünnepségre. Nem volt sem neheztelés, sem sértődöttség bennünk. Mégis, érde-kes, hogy minél több angyalnevű dologgal találkoztunk, annál erő-sebbé vált bennünk a feledés.
     Az évforduló napján festettük a hálószobánkat, ezért abban a helységben készültünk aludni, ahol egykor a sebesült, magate-hetetlen égi hírnök feküdt. Mikor Éli elhelyezkedett, „Szép álmo-kat!” kívántunk egymásnak, lekapcsoltam a villanyt. Ekkor a szo-bánkat szűrt, de határozottan aranyszínű fény ragyogta be. Oda-ugrottam a fényforrást kutatva, a kis ékszeres díszdobozból jött a fény! Kinyitva azt, egy aranysugár hajtincset találtam benne. A fény, bár sokkal ragyogóbbá vált, nem bántotta a szemünket. Ál-tala viszont egy leírhatatlan, emberfeletti, magasztos érzés töltött el minket.
Szívünk a határtalan világba tágult, valami elemi erejű, zsibbasztó szeretethullám áradt rajtunk keresztül. Egymást átölelve, órákig zo-kogtunk.
     Itt járt Ő, s finom szárnyával egy röpke pillanatra betakart minket.