CEGLÉD JÓZSEF

P.J. és B.J.
emlékének

Matild asszony óvatosan nyitott be a középső szobába, hátha alszik a férje. Az ajtó egy bizonyos ponton mintha nyekkent volna. Ebben bizonytalan volt. Abban azonban egészen biztos volt, hogy Papi még az előtt, egy jó éve zsírozta újra a diópántokat – hisz ezt rendszeresen elkövette –, mert gyűlölte a különféle nyílászárók kéretlen hangjait.
    - Matika! – így hívta a feleségét. – Karcolja az agyamat a nyiszorgás!
    - Ugyan-ugyan, Papi! Mintha így sem lenne elég jól barázdált az agyad! – mosolyodott Papira.
    - Tudod, Matika, apám mindig azt mondta…
    - Tudom.
    - … hogy nem azért van a nyakunkon a fejünk, hogy sapkát tegyünk rá, hanem…
    - … hogy GONDOLKODJUNK! – mondták egyszerre.
     A szoba ajtajával szemközt egy 1970-mintájú háromszárnyú ablak engedte át a júniusi délután fényét, mely a nagy levélmintás nylon-függöny miatt; világosabb és sötétebb pászmákba rendező-dött. A hosszú, serkentő fénycsorda – éles metszéssel – Papi lába előtt ért véget. A férfi a fénycsatornával párhuzamosan álló ágya szélén ült, ágyfeje az ajtónyílás síkjában. Az üvegezett ajtólap le-hetséges döccenése nem ért el hozzá. Sötétzöld frottír köntöse alól széles-keskeny, széles-keskeny barna-fehér, fehér-barna pizsama-nadrágja lógott le az ágyról, melyből csontra száradt bőrben vég-ződtek a lábfejek, ami inkább hasonlított egy anatómiai atlasz tanulmány–ábrájára, semmint eleven emberi végtaghoz. Előtte egy alumínium járókeret állt, pont olyan távolságra, hogy ültéből ki-nyújtott kezével megmarkolhassa azt, s karjai vízszintes sínpárjára tudja fektetni fejét.
     Matild asszony még az ajtó lehetséges nyekkenése előtt bejutott a szobába, de csukásra fordultában mégiscsak kattant egy leheletnyit, s ezt rossz néven vette magától. A fordulattal azonos pillanatban rutinszerűen mérte fel az állandóságokat és a mássá-gokat, mintha leltárt készítene. Panel-bútorsor, panel-asztal, panel-székek, panel-állólámpa, panel-tapéta – 1980. Nippek, emlékek emlékezetes kirándulásokról, megrendelt és sohasem befejezett könyvsorozatok /”Matikám, hagyjuk ezt most! A teraszt ki kell be-tonozni, csempe is kell rá!”/. Három családi fotó a falon, tévé, hogy „a Papinak is legyen most, külön is”. Az asztalon megkezdett és hatásukat soha ki nem fejtő gyógyszerek halma, – immunizálók, fájdalomcsillapítók, nyugtatók, vízhajtó. A szobában törökméz-szerűen lyukacsos, mégis tömör hőség volt, és egy fényháromszög, ami Papi lábáig tartott, vagy onnan indult kifelé; a mindenség je-löletlen, eleddig fel nem térképezett masszájába.
     A pillanatfelvétel után megállt, mintha a "kinti" ruhát lecse-rélné a "bentire"; átlényegült a fontosból a legfontosabba. Ahogy lenni szokott, azon a ponton, ahol a műanyag szemüvegkeret az orrára támaszkodott, ott kezdett el gyöngyözni, sírni a bőre. Ezzel egyidejűleg vette tudomásul, hogy nem hallja Papi lélegzését, de valahogyan biztos volt benne, hogy lélegzik. Ha másként lenne, azt érezné, az egy más dolog lenne, ami most még nincs.
     Ajtócsukásra fordultában a szagok is feltolultak benne. A nehéz, 39 fokban fázó veríték kipárolgása, az ernyedt test tehe-tetlen gőzölgése, a pohárban leülepedő narancslé savanyúsága, a félbe maradt csésze tea – üvegesedő, olajos tetejű ábrájával –, a megkezdett banán és a félig harapott narancsgerezd, a sósborsze-szes borogatás, a száradó törölközők lomha párája, az ágynemű szellőzetlen boldogtalansága úszott a szobában. Matild asszony óvatosan ült a férje mellé. 
    - Mi van? – kérdezte a férfi, aki váratlan erővel kapta fel a fe-jét. 
    - Nincs semmi, Papi. Kivenném a párnát a lábad alól, mert már tisztára elázott.
    - Jó. – válaszolta férfi és feje visszahanyatlott a karjára.
Matild asszony megpróbálta finoman kihúzni az elázott ülőpár-nát, de Papi felhorkant:
    - Ne cibáld! Fáj! Nem érted? – és feje újra a sínpárra feküdt.
    - Értem, Papi. – Míg Matild asszony kicserélte a párnát, addig Árpád nyögött, fujtatott, és akkora sóhajok szálltak el belőle, mint-ha mindenik az utolsó lenne. A férfi bokája felett cseppekben türemkedett ki a víz, aztán a gyöngyszemek összekapaszkodtak s kaláris módján folytak a talpa felé, a zöldes ülőpárna szomjas-puha szövet–nyiladékaiba.
     Egy szobányi barlang dermedt csöndje kövült a térben. A háttérben a bútorkiszögellések ordításra kész eresztékei meredez-tek. Valahonnan, egy képtelenül távoli világból autózúgás, kutya-ugatás, nagykapu csattanásának hangjai furakodtak be. A férfi oldalára kötött csomagból a természetes bélműködés levegős zurmolása hallatszott, s mint aki észrevehette volna ezt, fejét fel-emelte, és Matikára nézett. Sárga–zöld–szürke arcbőréből, mint zsákmányleső macskaszemek dülledtek ki barna szembogarai, me-lyeknek nem volt közepe, csak egy egységesen mély tónusú tányér látszott, amiről nem volt bizonyossággal állítható, hogy értelemmel bír. Az elmúlt hónapok súlyvesztesége öreggé formálta az arcot. A megereszkedett bőr előreszaladt az időben, és megmutatta, milyen lett volna, ha…
    - Most hogy érzi magát Kránitz bácsi? – kérdezte tegnap az arab háziorvos, akit Matika abban a minutumban szeretett volna szíven szúrni. „A Papi ötvenhat éves, te hülye muzulmán!”
    - Mennyi van még hátra? – kérdezte az indulat helyett, már kinn, az autó mellett állva, miközben kék kockás inge felső zsebébe csúsztatta a „kijárós ezrest”.
    - Ezt nem lehet előre megmondani. – mondta visszafogottan Ahmed, majd lesöpörte a dohánymorzsalékot a vezetőülésről, és beült. – Türelem, asszonyom, türelem.
    - Szépek a gombok. – szólt Papi, és bal keze két göcsörtös ujjával közrefogta Matika halványzöld blúzának egy díszét.
    - Áh, Papi, tudod, hogy ez egy régi darab már! – Gerincén érezte, ahogy a cseppek alattomos erecskékbe rendeződnek és valahol a medence feletti ötödik-hatodik csigolyánál folyóvá duz-zadnak. Hirtelen agyába vágódott a kézbesítő asszonyka, aki bicik-livel és a szükséges postai egyenruhával vitte a küldeményeket. Fenekén az izzadtság–erek, patakok és folyók eredményekép-pen hosszúkás, sötét foltot hagyott a többlet, amely formájában tökéletesen leképezte a női nemi szervet. Ez miatt szégyenkezett egy picit, de remélte: hátha csak ő látta.
    - Kijelöltek – mondta Papi, és hosszúdad arcán lefutó két mély ránc széthúzódott afféle zárójellé, amitől további gyűrődések kelet-keztek az arcán. – Ki vagyok jelölve. – Közben mosolygott vagy csak gúnyolódott, de hibátlan műfogsora derűlátásra csábított.
    - Persze! Jövő hét kedden mehetünk a következő kemóra!
    - Te most süketelsz, Matika! Nem erről beszélek!
    - Hát miről beszélsz, Papi? – kérdezte az asszony.
    - Meghalok.
    - Ne beszélj butaságokat Papi! Te még nem halhatsz meg!
    - Persze, még nem halhatok meg, mert a Gusztinak még el kell jönnie, de azért kijelöltek! – A férfi karjaira engedte a fejét, közben ujjai, mint az izgatottan összpontosító súlyemelők, nyíltak és zárultak a járókeret szövettel borított vázán.
    - Milyen Gusztiról beszélsz, Papi?
    - A Joó Gusztiról.
    - Az kicsoda? – kérdezte riadtan Matika, és agyában képtelen sebességgel rohant végig házaséletük 25 éve, meg az ahhoz kap-csolódó szálak és múltak lombos szövevénye, de Joó Gusztáv nevű érvényes találatra nem lelt.
    - Nem fontos, Matika, mert a halál belémszeretett.
    - Butákat beszélsz, Papi. Megmasszírozzam a lábadat? Elzsib-badt megint? Táncoljunk úgy, mint tegnap?
    - Már nem tudok úgy táncolni, mint mikor azt hittem, hogy táncolok. Az csak haláltánc volt.
    - Pedig milyen remekül csináltuk! Mint öt éve a Katinka sza-lagavatóján, emlékszel?
    - Emlékszem, Matika, emlékszem… Amikor megszeretett és kijelölt a halál, akkor rossz volt rendes tanárnak lenni. – A sínpár szövetburkolatából lassú, körülményes döccenéssel jöt-tek elő a szavak.
    - Papi! Most június van, majd szeptemberben újra…!
    - Matika! Mondok neked valamit. – Papi kiemelte fejét a gyol-csos sínpárból, és harcos határozottsággal szembenézett a felesé-gével. – A halál annyira szeret engem, hogy azt akarja; gyűlöljem meg az életet! Ezért mutatta a párnámon minden ébredéskor a betegséget. Ott volt a hajam csomókban, kócosan, élettelenül, elhagyóban. Érted? Minél nagyobb fájdalmat bocsát rám, annál jobban fogom utálni az életet! 
     Matika vállai ólmosan ereszkedtek alá, a lehetségesnél is mélyebbre. Szürke, érdes, nehéz teher töltötte be. Savanyú szagá-val kilúgozta az agyvelejét, nehézzé tette a légzést, amely más körülmények között azt rezegtetett volna ki belőle, hogy „az élet szép”. Ezt Matika az elmúlt egy év egészségügyben eltöltött peron-órái után már nem tudta kimondani. A gyógyítás kátyús földútjait végigjárva rádöbbent, hogy az élet tucat-termékké válik, amiben a halál a hiteseknek remény az öröklétre, a többieknek meg egy pont a falon. A rák finoman építi hálózatát, még vannak érintések, han-gok, aztán már csak mozdulások, legvégül meg csak nézések és törhetetlen csendek. Mindaddig, amíg elkészül a fal. Onnan ide: se hang, se kép, se mozdulás, csak valami éteri némaság. Jobb eset-ben. Rosszabbul járva: narkotikumtól ajzott szitkozódások, gyűlö-letes mocskolódások, emberlét alatti, lekötözött vergődések, és az elkrisztusodott évek visszamenőleges leokádása.
    - A Zsoltihoz temessetek. – hallotta Matika Papi frottírba só-hajtott tőmondatát, ami brummogásnak hatott, de ő pontosan értette. Szempilláit egészen szűkre húzta, de egy könnycsepp csak kitüremkedett. Zsolti második, és egyetlen fiúgyermekük volt. Négy éves ducis mosolyával állt a kapubejáró hídján, incsel-kedve integetett, aztán egy hirtelen iramodással kiszaladt az útra. Az érkező teherautó 15 méterre vetette el a kis testet. Az égbolt egy kerek folton kiszakadt, láttatni engedte fehér sely-mek nagy ívű omlását, amely befogadta Matika üvöltését, az-tán az ég összezárult. Piszkos-szürke felhők tolultak a kék mögöt-tesre, s valahol távol, a látóhatár szélén, három hófehér galamb keringett, mint eltévedt, hazátlan árvaságok.
     A csöndre szorított létben csak a falióra másodpercmutató-jának halk döccenése emlékeztetett a szívverés folytonosságára. Elhalt a szobán kívüli világ. A fényzuhatag csak Papi lábáig létezett, mint egy gondosan csiszolt gyémántlejtő.
    - Jajh! – mordult föl Papi és hirtelen függőlegesbe rántotta a felsőtestét. 
    - Kati hol van most? – kérdezte vádlón, és Matikára fordította az arcát, de tekintetét a delírium összekuszálta. Iránya bizonytalan volt, mint a kancsaloknál. Központosít-e, vagy csupán engedi, hogy a tér rásimuljon a retinára, melyből a sárgatest kicsipdesi a neki tetszőt?
    - Dél van, még tart az államvizsgája! Majd hazaszól!
    - A fölsőhegyit… a fölsőhegyit.
    - Megmetsztűk, Papi! Megmetsztűk. Négyszer már meg is permeteztük!
    - Azt adjátok el! Úgyis ellopták a karókat.
    - Papi, édes, most nem kellene ezzel foglalkoznod! Majd ha rendbe jöttél, meglátjuk! Feküdj le egy kicsit, pihenjél! Nemsokára jön Katinka is!
     Matika lassú, szelíd erőszakkal tolta kezét a férfi hónaljába s ugyanezzel az erővel nyomta felsőtestét a párnák irányába. A test-helyzet változtatása újabb hangokat fujt az emésztőrendszer vég-termékét felfogó, oldalára kötött tasakba.
     A tánc mellett Matild asszonynak voltak más színpadi telje-sítményei is. Egy lázas alkalommal Papi újra kiskatona volt.
    - Hadnagy elvtárs, hadnagy elvtárs! Én csak azt gondoltam, hogy fontos, hogy sürgős, hogy időre! Én nem akartam kárt okoz-ni, én csak a riadó sikere miatt! – Papi vergődött az ágyán, szakadt róla a víz, mintha alatta a purgatórium izzította volna a tűzet. Ma-tild asszony átvette a tisztítótűz szerepét.
    - Katona! – mondta szigorúan Matild asszony.
    - Parancs! – válaszolta készségesen Papi, aki fejét a falnak fordította, de pontosan látott mindent.
    - Rendfokozata, beosztása? – kérdezte szigorúan Matild asz-szony.
    - Honvéd, hadnagy elvtárs. Utász, jelentem tisztelettel.
    - Ismerem a problémáját, és sajnálom, hogy valagba rúgtam, amiért próbariadókor letépte a pince rácsát, mert akkor még maga olyan fiatal volt, hogy azt hitte, a gyurmapecsétet akármilyen riadó alkalmával csak úgy le lehet tépni. A gyurmapecsétet csak riadó–riadókor lehet letépni, mert más esetben pótolni kell a gyurmapecsétet! Akkor azzal álltunk szemben, hogy békeidőben honnan lehet pótolni két széttört gyurmapecsét falapkáját, ami 1976–ban nem volt egyszerű. Ezt, gondolom, megérti, sőt az indulatomat is, ami arra késztetett, hogy kijöjjek a sodromból! Így utólag azt látom, hogy magának volt igaza, honvéd elvtárs, ezért hát elnézését kérem, amiért illetlenkedtem! Meg tud bocsátani?
    - Megbocsátok, hadnagy elvtárs! – felelte Papi készségesen.
    - Akkor; hátra arc, irány a körlet! – adta ki a parancsot Matild asszony.
    - Értettem! – válaszolta Papi és izmai megereszkedtek, majd ellazultak.
     A földi idő egyre zsugorodott.
     Katinka az ágyhoz a lehető legközelebb helyezte el a széket, hogy elérhesse apja kezét. A férfi a hátán feküdt, nyújtott végtag-okkal. Mint a ravatalon, gondolta Kati és erőseket nyelt. Kezében gyengén érezte apja pulzáló keringését, tekintetével a zárt szemű arcot fürkészte, mint aki egy titkot akar meglesni. Papi feje mintha kisebb lett volna, és fülei is megnyúltak, ennek ellenére mélyen süppedt a párna öblébe.
    - Szia, Papi! Megjöttem. – Válasz nem érkezett, de akár a fá-rasztó röptéből visszaérkező madár, úgy rebbent meg a férfi keze. Orra mintha megnőtt volna, hegyesen, szinte kevélyen meredt a semmibe. Sárgás-szürkés arcbőre petyhüdten ereszkedett a fülek irányába, amitől meghosszabbodott a száj s az ajkak vonalszerűvé vékonyodtak.
     Megvolt az államvizsga, Papi! Sikerült! Papi! Tudod, sze-mét volt a tanár, mert olyanokat is kérdezett, amihez a diplo-mamunkám alapján semmi közöm, de hát ezt már megszoktuk. Mindent köszönök, Papi! – Kati határozott szorítást érzett a ke-zén, de nem tudta időben elkapni a fejét, így egy-két könny-csepp apja kezére hullott. A bőr sisteregve, gőzölögve, dühöng-ve itta a nedvet. 
     A földi idő egyre zsugorodó keresztmetszetében Matild asszony mind sebesebben próbálta megtalálni Joó Gusztávot, akinek meg kellene érkezni, mert a Papi ezt az embert várja. Márpedig a várakozás; élethosszabbítás is, így ha rálel; késlel-tethetné érkezését. Éjfél utáni órán gyertyát gyújtott a konyha-asztalon, leült mellé és mélyen a tűz magjába nézett. Egy könyvtár katalógusszekrényét látta maga előtt. Kihúzta a fióko-kat ábécé-sorrendben, események sorrendjében. Családi kap-csolódások fonalszövedékén áthaladva, Papi volt és lehetséges munkatársainak leporellóját átlapozva; sehol sem találta Joó Gusztáv nevét.
     A földi idő összetöpörödött, és fölszívódott a kozmikus időt-lenségben.
     Papi csukott szempilláján szétömlött egy meleg, méz-sárga fényesség, amiben sziporkázó, pontosan csiszolt gyémánttestek gurultak jobbra és balra, szakasztott, mint a vásári kaleidoszkó-pokban. Mindenik felületén különféle álló-, és mozgóképek voltak, amikkel valahol már találkozott. Nagyapa pontos csapásokkal sző-lőkarót farag, hátrébb bő szoknyában nagymama, amint vizet önt a kacsák tocsogójába. Katinka kicsi kék műanyagkádban áll húsosan és pucéron, két pici kezét az égre emeli. Egy lila orgonasövény mellett Matika fúrja copfos fejét a válla gödrébe, és olyan meleg van, hársillatú tavasz, amitől ágyékok erednek, és kék madarak suhannak át a pamacsos ég előtt. A kicsi szobából édes-bús gor-donka hangja siklik az előszobába, Matildka gyakorol, közben fogasra akasztja a kabátját, látja, hogy Matika fordul ki a konyhából, jobb kezében fakanál, szemében a szerelem édes–meleg ígérete parázslik. Odébb Pikler Karesz veszi ki az eszterga motorteréből a pálinkát, aztán a két család együtt nyaral a Balatonnál, az asszo-nyok színes sálját tovább cifrázza a szél. Katedra–magányban áll, kezében „a Szöveggyűjtemény”, kicsit hátrébb, a zöld falitábla előterében Váci Mihály csimpaszkodik a „Zöld, mohos favödörre". Arrébb Nagy László „arcot” keres, amit „megcsókolhatna”. Az er-dőben zöld-sárga pöttyös alagútban kisvasút cammog, arca felett Matika megkeményedett mellbimbói hintáznak, néha tisztás = méz–sárga fénycsapás, melegség, mosoly, sípszó, egy macska csúszik le a bádogcsatornán, kattogás, kattogás, egyre halkuló monotónia, katatónia.
     Matild asszony július 6-án, túljutván a „Mentő–Kórház-Proszektúra–Hivatal–Végtisztesség” nevű Nagy Nemzeti kft. bo-nyodalmain, a megyei hírlap közlemény rovatában tudatta, hogy férje, a Tanár úr temetése, mely időben és hol bonyolódik. Miután a meghalás egy egyszemélyes feladat, ezért ez gyorsabb, mint az azt követő hantolás, így a két időpont között Matild asszony fella-pozhatta a megyei hírlapot, hogy szöveghűen adták-e vissza a tájékoztatását. Úgy adták. A fekete keretes téglatest-közlemény alatt azonban, volt egy másik is, amely arról tudósított, hogy a megye egy másik zugában, ugyanakkor, ugyanabban az órában kerül végső nyughelyére Joó Gusztáv, a mindenki által szeretett és megbecsült…
     Matild asszony a temetést követően, egy éjfél körüli órán gyertyát gyújtott a konyhaasztalon, leült mellé és mélyen a tűz magjába nézett. Egy könyvtár katalógusszekrényét látta maga előtt. Ábécé-sorrendben húzta ki a fiókokat, majd események sor-rendjében. Családi kapcsolódások fonalszövedékén áthaladva, Papi volt és lehetséges munkatársainak leporellóját is átlapozta, ám Joó Gusztáv nevét sehol sem találta. A jelöletlen, üres cédulákat a dobozka végébe csúsztatta és betolta a fiókot.
2005
www.retsag.net
©Copyright
E-mail
Webmester
<vissza
^fel-