DOMAHIDI KLÁRA
A
túlsó parton
Napok óta tombolt a kánikula. A nap
sugara, mint parázsló égi kard, perzselte a növényzetet, a fű sárgulni
kezdett a szárazságtól. A kókatag levelek, kiszáradt gyökerek vízért kiáltottak.
Szomjazott kert, mező. A szántóvető emberek, akik a földből éltek, búsulni
kezdtek. Csapadék híján nem lesz mit aratni. Mindenki az esőt várta, de
hiába. A fülledt éjszakák sem hoztak enyhülést. Egyedül a gyerekek örültek
a nagy melegnek. A Maros hűs vize csalogatta őket. Jó volt belecsobbanni,
önfeledten fröcskölni, úszni benne. Csak a víz jelentett felüdülést a forróságban.
Berci és
Lali, a két elválaszthatatlan jó barát is a Marosra igyekezett ezen a kora
délelőtti órán. Amint megérkeztek, ruháiktól megszabadulva rögtön a langyos
vízbe vetették magukat. Jó úszók voltak, hiszen a víz partján nőttek föl,
még édesapjuk tanította meg őket az úszás fortélyaira. Amikor kellemesen
elfáradtak, a part menti óriás fák árnyékában kerestek menedéket a tűző
nap elől, beszélgettek, viccelődtek. S nézték a vizet, amint szelíden simította
medrét. Mintha kedvesen visszamosolyogna rájuk, s azt suttogná: barátok
vagyunk.
- Te Lali! Menjünk
át a túlsó partra! Janitól tudom, hogy azon a nagy nyárfán héja fészkel.
Másszunk fel és lessük meg a fióká-kat!
- Jó ötlet. Ne
próbáljuk ki a lengőhidat? Most nincs kedvem újra összevizezni magam.
A Marosnak
ezen a szakaszán nem volt semmilyen átkelő, a legközelebbi híd Marosvásárhelyen
ívelt át a folyó felett, innen tíz kilométerre. Amikor a gázt vezették
a faluba, a Maros fölött hozták át a csöveket, és hogy a karbantartó munkások
dolgát megkönnyítsék, a csővezeték fölé egy kötélhidat rögzítettek. Ez
nem volt alkalmas közlekedésre, tudatosították is mindenkiben, hogy hasz-nálni
tilos. Volt néhány gyerek, aki mégis kipróbálta, ezért Berciéket is vonzotta
a lehetőség.
- Én megyek előre,
gyere utánam, ha már átjutottam!
Berci felkapaszkodott
a kötélre. Nagyon lassan és óvatosan tudott haladni, mert a kötél össze-vissza
libegett alatta. Lali látva a szerencsétlenkedést, inkább a vizet választotta.
Majdnem egy-szerre értek a túloldalra. Megtalálták a fészket, de bánatukra
a fiókák már kirepültek.
- Találjunk már
ki valami jó mókát! Napok óta nem történt semmi érdekes. Az unalomtól fogok
elsorvadni.
- Van egy jó ötletem!
Te csak maradj itt a bokor mögött, akkor gyere elő, ha mondom! Jó hecc
lesz! Majd meglátod, milyen jól fogunk szórakozni.
Azzal sarkon fordult, átúszta a folyót
és futni kezdett a falu irányába. Laliék háza nem messze volt, bekiáltott
a kerítésen.
- Juliska néni!
Jöjjön gyorsan! Lali fuldoklik a Marosban!
- Mit beszélsz,
fiam? Mi történt? De hát tud úszni!
- Begörcsölt a
teste... Vagy a szíve...? Megfullad!
Juliska
néni pánikszerűen rohanni kezdett. Fájós szíve vadul kalapált, időnként
nagyot hasított a mellkasába. Futott, nem törőd-ve a fájdalommal. Nem állt
meg, hátha tehet még valamit a gyer-mekért, akit mindenkinél jobban szeret.
Az egyetlen gyermekéért, aki most nagy bajban van. Szemével embereket keresett,
valakit, aki segítene, valakit, aki tudná, mit kell ilyenkor tenni. De
kihalt volt az egész part, sehol senki. Már csak Istenben bízott, s egyre
kérte, mentse meg a fiát. Ne vegye el tőle, még ne, ha már a világra jött,
nem lehet itt vége. Semmivé foszlott minden más probléma, ami még fél órával
ezelőtt is nyomasztotta. Nem számított már a nagy szegénység, a nyomorúság,
csak egy dolog volt fontos, hogy a fia megmeneküljön. Nélküle mit ér az
élet?
- Istenem, te
segíts rajta! Én olyan tehetetlen vagyok. Segítsd a veszedelemben, mentsd
meg a bajban! Én még úszni sem tudok, és olyan gyenge lettem.
- Hol a fiam?
- A túlsó parton!
Ott lett rosszul!
A néni elérte
a kötélhidat, futott volna át rajta, de az a nagy lendülettől kilengett,
dobálta a testét jobbra-balra. Nem tudott megkapaszkodni, belecsobbant
a vízbe...
Lali észrevette
a bajt, beugrott a Marosba.
- Édesanyám! Tartson
ki! Itt vagyok!
De ő már
elmerült, elnyelte a víz. A folyó habja magába zárta az asszonyt, vasmarokkal
szorította. A két fiú tehetetlenül kereste, de hiába... Várták a csodát:
egy fejet, egy kezet, egy kiáltást... hátha mégis felbukkan a mélyből.
De csak a döbbent csend némasága ért el hozzájuk. Egy barna fejkendőt sodort
a víz egyre távolabb, s már az is a messzeségbe veszett... Lali nekiugrott
a társának.
- Te bolond! Jó
vicc volt? Te gyilkos! Mit tettél? Megölted az anyámat!
A két összeakaszkodott
fiút egyszerre hagyta el az ereje. Elterültek a földön, fájdalmas zokogásukat
messzire vitte a szél... |