Magányosan ülő kisöreg, korhadt
padon
Szíved melyik ráncán mereng szemed?
Mire gondolsz? Mit érzel? Kezed miért
remeg?
Nyisd fel ládikád, s én hagyom,
Hogy szavaid hozzám érjenek,
Megérintve bennem még ismeretlen
világot.
Hisz látom, félve nyújtanád kezedet
Előszedve gyötrelmet, kínt, boldogságot
Mit magadban hordasz rongyos utazótáskád
mélyén.
Vajon látsz-e még ablakodon túl egy
szebb világot?
Vagy hosszú évek alatt megtanultad
már
Csomagod aszott bőre, redője riasztja
az álmot
Melyet az aranykülsejű mások ringatnak
Kuporogva fel nem nyitott kofferükön?
Te, ki a szívek és vesék vizsgálója,
látod
Bennem a porlepte, álomfedte földön
Azt, mit senki még nem látott.
Vizsgálj kezdettől égő örök tüzeddel!
Mérj meg, próbálj, Te tudod mennyit
érek!
Fád, melyen tested feszült, s a véred
Korhasztotta -Értem- magányodban
széjjel.
Végtelen szemed pilláin át szavaid
hangtalan
Hozzám érjenek!
Tárj fel bennem egy elrejtett világot!
Hisz látod félve nyújtanám kezemet.
Szedj elő gyötrelmet, kínt s boldogságot
Mit magamban hordok nyiladozó utazótáskám
mélyén