SZÁVAI ATTILA
Angyalok nyála
A násznép lelkesen és tolongva tódult
ki az egészen egyszerűen ábrá-zolt templomból. Messziről úgy festett a
jelenet, mintha valami látha-tatlan égi ünnepély az egyhajós épület falai
között materializálódott, majd kifolyt volna a templom előtti térre. Nem
túl messze, a kocsmá-ból és az ábécéből nagytestű férfiak és nők bámulták
a színes kaval-kádot, mely mint a gyanta, lassan megdermedt a homlokzat
alatt.
Az ifjú
férj – nem messze a harminctól – lábát szorította az ünnepi cipő, alig
látott a vakuk villogásától, erősen izzadt az öltöny alatt, és kiszáradt
a szája a rokonság pacsuliszagú orcájának vé-gigcsókolásától. A végén már
csak hébe-hóba cuppantott, inkább csak a pirosodó pofikák ragacsos egymáshoz
érintésére koncent-rált. Bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy ezek
a mozdulatok átmenetet képeznek valami bennszülött rituálé tűzkörüliségében
zúgó tengerszag és a kocsmai lefejelés szolid, civilizált, családi változata
közt. Ehelyett émelygett a gyomra az idegességtől és a parfüm-orgiától,
aminek nehéz, édeskés páráját a hasában érezte. Egy szerény kis illatfelhőt
kivéve. Ez nem jutott le a gyomornyálka-hártyáig. Félúton megakadt a mellkas
magasságában, dübörgésre ösztönözve a felszín alatt dolgozó húscsomót.
Vadonatúj
feleségének illata akár az ibolyántúli sugárzás vette körbe a karcsú, fehérruhás
testet. Az ifjú férj, mikor a nap folyamán először lépett be párja remegve
feszülő légkörébe, izzani kezdett. Az öltönyszerű védőruha mentette meg
a teljes elégéstől. Ez a zuhanás rendszerint bonyolult, izgatott, ideológiailag
nehezen beazonosítható és besorolható gondolatokat ébresztett felborzolt
eszméletében. Most például azt, hogy vajon mihez tudja hasonlítani felesége
illatát. Behunyta szemét. Miközben halkult a világ mo-raja, felhígult az
idő és a tér, mint mikor az odaégett tojásrántotta is eggyé válik a zsíroldós
mosogatóvízzel.
„Így, csukott
szemmel a napba tartott fiatal férfikoponya egyrészt jól bevált és kellőképpen
lerágott rendezői utasítás, másrészt így valóságosan is rózsaszínben láthatjuk
kissé a világot. Csak ép-pen annyira, amennyire eszméletünk leeresztett
redőnyei feljogosítanak bennünket.” – gondolta a fiú, majd eszébe jutott
és hozzátette: „Angyalok nyála.” Az már csak este jutott eszébe, – mikor
a tompa, kölcsönzött késsel próbálta szeletekre dzsaszatolni a rántott
húst – hogy valóban az. „Már csak az a kérdés, hogy a derék égi szárnyasok
köptek, vagy csókoltak?” mondta ki félhangosan.
|