A nőtincsi templom.
     Az 1415-ben a katolikus lehetőségek gótikus kilátásai közt fejlődött vallási erőd barokk ragyogással és monumentalitással vált érett felnőtté, óriási tehetséggel: se szeri se száma a kiváló nevelésű helyi lakosoknak. Azok az ifjúkori nőtincsi búcsúk, a novemberi tél bizonytalanságával, a sült kacsa és a szilvapálinka illatával és az ilyenkor kötelezően látogatott szentmisével… Az apró dombra rakott, privát gesztenyeerdővel körbeültetett egyhajós templomnak saját illata van, külön esszenciája. A kitűnően faragott szobrok, a főoltárképről részvéttel figyelő Szent Márton püspök, az orgona otthonosan barátságos búgása, a kántornő egyedi és kizárólagos hangja, mely legalább egy angyalénak tetszett zsenge koromban, hanem egy szentének. Egy szent ének. Máig visszhangzik eszméletemben, ha vallási gondolatok lepnek meg. Anno, ha tehettem, mindig az orgona közelében vettem részt a szertartásokon. Lenyűgözött az összefüggés a billentyűk lenyomása és a sípok éneke között. A többi gyerekhez hasonlóan, tátott szájjal vetettünk lopott pillantásokat szemünk sarkából az orgona billentyűzetére. Titokban talán arra vártunk, hogy a klaviatúra magától kezdjen üzembe, túlvilági parancsra. Szájunkból párás lehelet szállt, ahogyan imádkoztunk és énekeltünk. A mise vége felé kényszeredetten toporogni kezdtünk, mert hideg volt, és mert az ünnepi cipő nyomta a lábunkat. Mise után persze irány a céllövölde, ahol számunkra mesterien lehetetlen dolgok kerültek puskavégre, például kombinált fogó vagy műanyag végtagmozgós csontváz. Laci barátommal egyszer hajnalig röhögtünk visítozva azon, mikkel lehetne űberelni a vásárosok fantáziáját: a vödör malterig és az üres konzervdobozokig bírtuk hasfájás nélkül.
     Éhes vagyok. Rossz kedvem összegyűrtem és bedobtam a farakás mögé. Talán megtalálom majd, ha egyszer az utolsó darab fa is összeroskad legegyszerűbb, legalsó, legelső anyagába, legősibb mozdulataiba. Addig is a déli harangszóra akasztom kabátom, asztalhoz ülök. Az ebédből jut a macskáknak is, dorombolva szaladnak el a kulináris hullarészletekkel. Az idős harangozó, miközben becsönget Istenhez arra gondol, mennyi ideig bírja vajon még otthon a gázpalack, lassan ki kéne cseréltetni. A határban összemosódik az égbolt a gabonatáblák arany-ringásával, felhígulnak az evidenciák. Feloldódnak a langyos fényben és ráfolynak a politikusok mások által írt beszédeire, gyakrabban elakadnak a szövegben. Összegubancolódnak és elmaszatolódnak a szavak és gondolatok. A tyúkokat ez nem érdekli, éppen arról társalognak, hogy vajon találnak é szeget, ha esetleg nagyon betegek lesznek. Gyanakodnak a világra, annak minden szemestakarmányával és gilisztájával. Az ég madaraira gondolnak, melyek röptükben összefércelik az eget és a földet. És a fazékra, amiben az első baromfi engedett levet. Az öreg diófa árnyéka részvéttel és megértéssel simogatja falát az öreg épületnek. Tányéromban, az aranysárga húslevesben, mélyen elnyúló tésztasziget várja a hajótörött zsírfoszlányokat. 
     A falusi utca zaját, mely finom csengésű és arányos, húsleves illata balzsamozza meg. A padon egy férfi ül, behunyt szemmel várja az impressziókat.
     Színpad. A fiú és lány régi ruhákban táncol, mozgásuk friss és valamiért a fiatal mérnököt a húslevesben puhuló csirkelábakra emlékezteti. Az a könnyed ízletességgel párosuló enyhe merevség, gondolja, majd hátradől. Városi ember lévén rendkívül furcsa számára, hogy itt az utcán is lehet illatokat érezni. Mármint a szó szoros és illatos értelmében. Eszébe jut, hogy a városban csak szagok vannak, virágszag, asszonyszag, kutyaszag, betonszag, meg ilyenek. Na meg a plasztikus színek… Továbbviszi: ezek később, az idő és elméje automata mosógépében elvegyülnek egymással, sterilen, a szennyes maradék pedig távozik az élet számos ismert és ez idáig felderítetlen csatornáin. Valahová, ahol összegyűlik egészen addig, amíg már nem fér és akkor kiönt az utcákra, visszaszivárog az emberek lelkébe, hogy ott mélyen beívódjon az anyagtalan anyagba. A folyamat már elkezdődött, a kezelőorvosok és a gyógyszerészek nem tudnak róla, így azokat nem érdemes kérdezni még. Talán a költők és festők sejtik a folyamatot, élesedik a kép.
     Persze azért sokan fognak emlékezni.
     Először a falu tavának haragos-zöldjében merülnek majd meg, a nyári délelőttökön a pasztellbe játszó vízben halak csillannak meg. A gyémántpikkelyek lustán mozdulnak a reggeli napfényben, azt a látszatot keltve, hogy egy nagy közös testhez tartoznak, mely végig elterül a tó felszíne alatt. Aztán a falubelső, a kocsma savanyú homályában pácolódó férfiakkal, kik órákig ülnek fröccsük mellett és hosszú, mély, elfogult vitákba bonyolódnak a település közéleti híreit illetően. Az udvarra kivitt alumíniumkádak agyonsikált szürkéje. Ősszel illatos búzát tartanak hasukban és egyes helyeken döglött egeret, most kerekfejű unokák vihogásait áztatják bennük a levendulaszagú nagymamák. A néhol másfél méteres láncra kötött őrület a kutyaszemekben. A tyúkszar süteményszínei. A lakatlan ólak fülledésében feszülő pókhálószag. A fészer mögött fetrengő ezerkettes Ladák szélvédőjén tükröződő almafa, lombja fölött duci felhőkkel, egy repülőgép ottfelejtett csíkjával. A parasztház előtti virágorgia, amit évek óta próbál leegyszerűsíteni a szintén az épület előtt lévő villanyoszlopon fészkelő gólyapár. Próbál enyhíteni a városi ember ámulásán. És néha magán a városi emberen is, ha az nem kerüli el gondosan a veszélyes zónát. Néha különc kresz-törvényeket diktál faluhelyen az igény és a praktikum. Nem szaroznak…No meg aztán azok a falusi szobák nyújtotta térélmény, öreg nénik fényképkeretbe helyezett fiatalságával, fából készült feszületek barnulása a falakon, az öreg ruhák kellemes naftalinszaga, a kályha barátságos pattogása, a szemközti közért jellegzetes boltszaga. A nem túl harsány, de érezhető ételszag, mely külön dimenziót rak a konyhák légkörébe. Ifjú lányszobák szerelemszaga, amit még nem áztatott át a testiség nehéz párája.
     És fiatal mérnökök vesznek majd öreg földeket, építenek rajta praktikus házakat hitelre és késő őszi estéken mélyen belenéznek majd a zsíros ködökbe.